Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - FIGYELŐ - Mikus Sándor: A szocialista avantgarde honi magyar dokumentumai

ország — teret vagy időt?... Németország teret akar. De akkor elpusztul. A Potsdamer Platzon juhok jognak legelni“.

A sötét prófécia újra és újra igaznak bizonyul. A diagnózis lesújtó, a felületes olvasó könnyen abban a hitben tehetné le a könyvet, hogy Fábry Zoltán a németek ellen írta. Volt is rá példa, a „Tojáskígyó“ című fejezet kapcsán. Éppen ezért nem lehet ennek a fontos könyvnek az ismertetését lezárni anélkül, hogy elgondolkozzunk szerző és tárgy kölcsönös viszonyán.

Idéztük már Fábry önvallomását, hogy számára az antifasizmus műfaj; tegyük most hozzá, hogy az antifasizmus Fábry Zöltán életművének lírai műfaja. Az „Európa elrablásá“-t csak líraiként szabad olvasni és lehet megérteni. Fábry teljes mértékben magáévá teszi Thomas Mann nézetét, hogy a német kérdésről szenvtelenül, sine ira et studio beszélni: erkölcstelenség. A „félek, tehát vagyok" pszichózisával szemben Bálint Györggyel együtt vallja: „Felháborodom, tehát vagyok". A fáb- ryi felháborodás a nagy lírai költőké, a Petőfiké, Adyké; ami Adyt illeti, ott van ő, rejtve vagy nyíltan, az egész Fábry-életmű mélyén. (Kísért a gondolat, hogy Fábrynak Ady a másik nagy műfaja): egész életében az ő igazát írta, magyar dolgokról szólván az ő gondolatainak emelt templomot. Az Ady-attitűdre, mely tehát Fábryé is, az jellemző, hogy a felháborodás itt egyenes arányban áll az érzelmi közösség vállalással: nem a kívülálló felháborodása ez, hanem azé, aki minthacsak saját magát siratná, saját eszméinek beszennyeződését, saját népe tragédiáját; a gyűlölet szavai itt a szeretet és megbecsülés lehetőségének és valóságának fokmérői. Az „Európa elrablásá"-ból is kiérződik a magyar lírának ez a talán legnemesebb tónusa; ezt a könyvet magyar tollal írták. Nemcsak ott, ahol — Berzsenyitől Radnótiig — magyar költőket idéz meg tanúságtételre vagy szembeállítás céljából; az egész műből kihallatszik a magyar történelmi sorsta- p aszta latokon látóvá edződött magyar író (és csehszlovákiai magyar író) hangja. S ez korántsem úgy értendő, mintha a magyar és a német történelem között analógia volna, hiszen ha nincs a második világháború fasiszta német-magyar szövetsége, inkább antinómiáról beszélhetnénk. De volt; s ezért érzem magyarnak még a módot is, ahogyan a náci németséget kíméletlenül ostorozó Fábry a kitelepítésekről tud beszélni: keményen és őszintén, megkövetelve a fasizmusban elmarasztaltat ott nemzet fiaitól a kollektív — nem egyéni! — felelősségtudatot és bűntudatot — de ugyanakkor a győzőtől is a méltányosságot. Summa summarum: az Európa elrablása szerzője nem

magas lóról beszél a német kérdésről, hanem értőn és érzőn; mint aki nem a beteget gyűlöli, hanem a testét elcsúfító, életére törő kórt. Itt a könyv fogantatásának és küldetésének veleje, márványba kívánkozón:

„A Hitler által kiélezett német rejtélyt négy évtizeden át bogoztam, kerestem, kutattam, követtem. Féktelenül és kétségbeesetten, a gyűlölet hangján és a rezignáció szomorúságával. Fájdító fájdalommal és üvöltő ébresztéssel, hangosan és beharapott szájjal, lázbaver- ten és hideg aggyal...“

Lehet-e félreismerni a hangot, melyen Ady, a nagy magyar költő és mintakép utálatos és szerelmes saját nációjához szólott? Olvasom, amit Fábry Fr. W. Foerstertől idéz: „Aki a németség istentelen önimádatát pedagógiai síkon próbálja megközelíteni, az mondjon le a sikerről. Akit kortársai nem köpnek ki mint hányadékot szájukból, az nem nevelő. Aki népének nem mond ellent a velejéig, az nem vezető, hanem áruló. Aki hazáját szereti, annak száműzetésbe kell mennie. Aki német jellemeket akar képezni, az a végén megvetve, egy sarokban pusztul el“. Olvasom és bele kell hallanom az Ady-meglátta szép magyar sorsot, magyar messiások sorsát. A gesztus, mely Fábryt ebben a könyvében magasra lendíti, Ady gesztusa: a német voltát szívén viselő német, bárki, aki internacionalizmusára kényes, ne azt számolja, hányszor mond Fábry németet, ahol hitleristát gondol — hanem értse és érezze, hogy itt nem egy kívülálló ítélkezik, hanem a német szellem és kultúra ismerője, talán rajongója, kit ha az magáénak vindikálhatna: egy Adyhoz hasonló szellemet nyerne vele magának.

Mert bármennyire fájók és elevenbe hasítok Fábry ítéletei a németségről (s nem csupán a nácizmusról), mindig egy „igazi németség" nevében mondja ki őket, melyben hisz, meiy van, s mely múltjával és jelenével egyetlen leblrhatatlan tiltakozás ama másik, gyalázattal és kegyetlenséggel bemocskolt nemzeti arculat ellen. Az igazi németség — Goethéé, Schilleré, Beethovené — kulturális szerepre hivatott, hiszen Fábryt is úgy megérintette, mint — a magyart természetesen nem számítva — egyetlen szellemiség sem. „A szellem áll az egyik oldalon és a katona a másikon. És összehozhatat- lanul. A kettősség tehát ellentétet tükröz. És ez az ellentét, ez az egymásnak ellentmondás c vigasz. Valaki, valami mindig ellenáll. Protestál. A parasztfelkeléstől az antifasizmusig, Huttentől Ossietzkyig, Thomas Münzertől Nie- möllerig állandóan jelen van a reakcióval szembeszálló, szemben álló németség." Tehát kétféle németség: és nem érti Fábry könyvét az, aki nem érti, hogy az egyik iránti rendkí-