Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - FIGYELŐ - Mikus Sándor: A szocialista avantgarde honi magyar dokumentumai

mazza. Wilhelm Röpke a német kérdésről írott, már említett könyvében igen sok figyelmet szentel ennek a problémának; a katasztrófa lényege szerinte körülbelül az, hogy a poroszság szelleme leigázta a ködös romantizmusra, a világi hatalmak irányában lutheránus passzivitásra hajlamos németséget. (Ezt a tételt Röpke igen részletes történeti adalékokkal támasztja alá.) A német alkatot boncolván Fábry több ízben leszögezi, hogy a német jellem alapvető változatlanságának megvannak a maga változatai, s ezek közül a poroszság a nácizmusnál is életképesebbnek bizonyult, mintegy elnyelte azt. A mai — vagy legalábbis tegnapi

— Németország sutba dobta Hitlert, kinek — ha egyéb nem — megvolt az a bűne, hogy nem sikerült megnyernie a háborút. Most a „népi rasszizmussal" szemben — írja Fábry — a „generalitás, az arisztokratizmus és plutokra- tizmus nagyobb súlya és leplezetlen jelenléte" érvényesül újra, s ez közelebb áll a porosz maghoz, melyhez viszonyítva a hitleriz- mus minden szörnyűségével együtt szinte felszíni fodrozódásnak tűnik.

S ha Fábry egyfelől, mint említettük, nem megy túlmessze ez észlelt tünetek történelmi szociológiai megokolásában, könyve utolsó fejezetében, a „Katasztrófa-nihilizmus“ címűben eljut a legmélyebben fekvő és legalapvetőbb lélektani általánosságig, amikor a könyvében kidolgozott jelenség-komplexum lélektani gyökerét a félelemben találja meg. Ez is olyan sző, amely német gondolkodóknak saját nemzetükről adott jellemzésében sűrűn előfordul. Az agresszivitás, a fölény megnyilatkozásai nem mondanák ennek ellent, csak az érem másik oldalát mutatják. „Annak, akit sokat bántottunk, nem lehet megbocsátani" — idézi a szerző Németh László „Égető Eszter“-éből. Fábry az utolsó fejezet bevezető mottói között Camus-t idézi: „A XVII. század a matematika százada volt, a XVIII. század a fizikai tudományok százada, a XIX. század a biológiáé, a mi XX. századunk a félelemé“. A félelem mint műszó egyébként is az exisztencializmus jellemzője. Másrészt Fábry szerint a német imperializmus is „félelmen alapuló fenomén, menlevele csak az exisztencializmus lehet: félek, tehát vagyok". A két jelenség ilyetén rokonítása bizonyára vitatható; de akármit gondoljunk is róla, Sartre „Altonai foglyok“ című drámájának a tételt illusztráló elemzése, a temérdek bizonyító idézet és a gondolatébresztő párhuzamoknak Fábryra jellemző mesteri megvillantása a könyv kicsúasosodásává avatják ezt a zárófejezetet. A politikának elkötelezett Fábry itt jut el oda, ahol szíve szerint talán a leg- otthonoisabban érezheti magát: a filozófia és az esztétika berkeibe.

Az ekként jellemzett német szellemiséget azután belehelyezi a szélesebb európai összefüggésbe. Az eredmény lesújtó; akármint is vélekedjünk az okokról: Németország története és jelene az Európával való összeütközéseké, a Harmadik Birodalom éveiben a nácizmus tudatos erőfeszítéseinek eredményeképp Németország Európa ellensége, a „Nyugat antité- zise“, sokkalta inkább, mint a Kelet, melyben látni vélték. A hebbeli trilógia Hagenja mintha örök és végzetes törvényt mondana ki: „Mi csak magunkra támaszkodhatunk, minden mást megvetünk". Fábry rámutat, hogy a fentebb vázolt erkölcsi vonásokban is érezhető az elkülönülés tudata és vágya: szinte dacos vállalása annak, hogy a jó és a rossz fogalmai mást jelentenek a német számára, mint az őt köirnyező népeknek. „Kevés a barátunk" — idézi Fábry egy olyan német tollából, akit ez a tény még bánt, aggaszt. De újra és újra akadnak, akik a fogyatékosságot dicsőséggé akarják hazudni. S itt elérkeztem Fábry könyvének egyik legszebben kidomborodó tanulságához, a felismeréshez, melyet seholsem fogalmaz meg, s mégis ott világít és izzik az egész könyvben: hogy minden nemzet kétféleképpen keresheti saját nagyságát és dicsőségét: vagy a többi nemzetekkel való összhangban, vagy tőlük harcosan és gőgösen elkülönülve. A németség tragédiája, hogy mindig e második, végzetesen hibás útra térítik. Wilhelm Stapel

— Fábry szavával — „porosznémet hatalmi törvény“-ként kodifikálja azt a gondolatot, hogy „az állam mindig bűnei révén lesz nagy", s ezért „a porosz büszke, mert tudja, hogy gyűlölik". S a poroszság továbbél te tő jeként ugyanígy Göring, a frissen átvett hatalom mámorában: „Legyünk büszkék arra, hogy a külföld mint a katonacsizma nemzetét nevet ki bennünket". Csoda-e, ha Fábry, az érzékeny szeizmográf, jól látja a fától az erdőt, a változatokban a változatlanságot? Amikor a német alkatot így csontig átvilágítja, bizonyára nem veszíti el fogékonyságát más nemzetek alkati gyengéi iránt, s ki ne tudná, hogy a francia alkat nem a megtestesült tökéletesség

— de hitelesnek érezzük Fábrynak egy George Bemanos-könyvből vett, ragyogóan ideillő idézetét:“ „Mi franciák nem vagyunk gőgös nemzet, nem óhajtjuk, hogy féljenek tőlünk". Am hagyjuk a gőgöt, megterem az mindenütt; a lényeg itt az, hogy a francia arra büszke, amiben a világ követte, amit adott — Németország a jelek szerint eddig a nemzeti nagyság illúziójának többnyire másik lehetőségét választatta: a teret, nem az időt, a hódítást, nem a haladást, a szerint az alternatíva szerint, melyet — Fábrytól tudjuk ezt is — Fritz von Unruh szegez nemzetének: „Mit akar Német