Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - FIGYELŐ - Mikus Sándor: A szocialista avantgarde honi magyar dokumentumai

csábít“. Amiben bennefoglal tátik az is, hogy a németeknél (ami persze igaz, s ami igaz, más nemzetekről is elmondható) nem teng túl a nemzeti önismeret, s megrázó F.W. Foerstérnék — ugyancsak Fábrytól idézett — megállapítása: „A németséget csak Oidiposz királlyal lehet összehasonlítani, aki nem sejti, hogy a pestis tőle indul ki, s akinek a látnok Teire- sziasz kiáltja oda: „Mit tudsz te magadról?“ Fábry példatára a mondái időkig nyúlik vissza, a Nibelungenliedig, melynek hőse Fábry szerint jellemzően nem Siegfried, a „fényalak", hanem alattomos gyilkosa, Hagen, a korlátokat és tekintetet nem ismerő fanatikus gonosztevő, a „végpusztulás megszállottja", akit a többiek mégis, érthetetlenül és dacosan, hősként vállalnak és követnek. Szimbólum-jellegét nem Fábry találta ki, felbukkan Goethénél, Hebbel- nél s a második világháború után a zürichi Weltwocheban Peter Schmidtnél is, aki szerint a hitleri háború mozgató szelleme „Hagen szelleme, aki nem gondol a visszatérésre“. De tud Fábry egy „Német etika“ című kis füzetről is, amely 1921-ben jelent meg, tehát az első világháborút követő tisztulási folyamat szüleménye. Szerzője, Paul Feldkeller, az eredendő német bűn jelképét (bennünket némileg a „vándor és bújdosó“ párhuzamára emlékeztetve) Parsifal- ban leli fel: „Nincs a világnak még egy lovagja, aki céltalan kalandokban úgy pazarlódna el, mint Parsifal... A német történelem mottója a népvándorlástól a világháborúig csak ez lehet: Ein grosser Aufwand schmühlich vértan (Egy nagy felkészültség csúfosan fees értődött el)“.

A mondavilágból (mely, persze, csupán jelkép-szolgáltató költői háttér) így a történelembe érkezünk el. A legrégibb adat Rőtsza- kállú Frigyes. Fábry itt — a rá jellemző, mindent mozgósító alapossággal — emlékeztet rá, hogy a legnagyobb méretű hitleri rablóhadjárat tervét nem véletlenül nevezték el éppen Bar- barossáról, aki már maga ejlen tudta lázítani, akkori mértékkel mérve, úgyszólván egész Európát. A másik tragikus, bár kétségkívül nagy egyéniség II. Frigyes. Innen kezdve a német nemzet szent római birodalmán keresztül a porosz államiságig, majd az egységes Németország létrejöttéig nyomon követhető a történelmi folyamat, melynek végzetes kisiklottsá- gát már Friedrich Hebbel zseniálisan nevén tudta nevezni: „... mi nem tarthatjuk magunkat egy szerves fejlődés produktumának, mint például az angolok és a franciák... amit mi kénytelenek vagyunk történelmünknek nevezni, nem életünk, hanem betegségünk története". Az ilyen és hasonló megállapítások (vagy inkább drámai felkiáltások) sokféleképpen fogalmazhatók meg, s szociológiai vagy akár

marxista köntösben sem festenének nagyon másképpen. Az „Európa elrablása“ szerzőjének szemmellátható célja azonban nem annyira az oknyomozás, mint inkább a „német alkat" fel- térképezése; a választott stílus ennek szolgálatában áll — és jól szolgálja. Az összkép, melyet bizonyító erejű szemléletességgel tár elénk, nagy vonalaiban persze ismerős. Közismerten nagyszerű tulajdonságok, kiváló képességek, csodálnivaló heroizmus, hallatlan szorgalom, páratlan alaposság — s mindez vak eszközévé tud szegődni bármely principiumnak, amely parancsolni tud neki. Németek és nemnémetek eszmefuttatásai meglepő gyakran lyukadnak ki oda, hogy az alapvető német kategóriák a parancs és az engedelmesség. Szoros kölcsönös kapcsolatban: aki imád engedelmeskedni, imádja a felsőbbséget játszani. De ennek a parancs-engedelmesség viszonylatnak valahogyan önmagában van a forrása és elégséges oka, Kant zseniális kategorikus imperatívuszának valamely eltorzulásaként, s ennélfogva független a cselekvés végső céljától és értelmétől; a céltól elszakadt eszköz ma- gasztalődik fel abszolút értékké; a kötelesség embertelen és üres formasággá válik, a kötelességét teljesítő hős monstrummá. A következetesség, ez a jellegzetesen németnek tudott erény is visszájára fordul. Idilli formájában talán megmosolygható (mint Jerome Klapka Jerome teszi „Három ember kerépáron“ című remek kis könyvében), de ha komolyan kell venni, iszonyatba fúl. „A német mindig a túl- hajtás veszedelmében leledzik, amikor gondolatait csakúgy mint tetteit — a jót éppen úgy, mint sajnos a rosszat — a legeslegutolsó, a még elgondolható végpontig vezeti... Mikor aztán végül a totalitarizmussal kísérletezett, nem nyugodott, arrúg abból minden idők leg- totálisabb és legundokabb zsarnoksága nem lett." A vak engedelmességnek ez a kultusza nem1 az erkölcsi heroizmus, hanem a szolga- lelkűség benyomását kelti; így érzi, keserűen, az a német, aki saját nemzete történelmi sorsa ellen lázad, s milyen könyörtelenül — talán igaztalanul is — hangzik a szó, mellyel Stendhal, a kívülálló bélyegzi meg: „E nép térden állva született". De ahol az egyetlen, a legszentebb kötelesség az engedelmesség — ahol kötelességteljesítés annyi mint engedelmesség, ott nincs felelősség sem; s valóban, a szervi- lizmus vádja, melyet a németekkel szemben oly sűrűn hangoztatnak, karöltve jár ezzel a másikkal. Fábry itt Jaspersra utal, ami nem változtat azon a tényen, hogy Jaspersszal szemben egyébiránt bizalmatlan és — azt hiszem, méltán — szigorú. Az önmagáért való jót-nem-állás attitűdjét, melyet Jaspers Faustra vonatkoztat, Fábry a náci németre alkal-