Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Ozsvald Árpád: Földközelben
levelet, vagy azonnal hívjatok telefonon. Mi azt akarjuk, hogy a mi műveink a családban vitát robbantsanak ki, az üzemekben arra hivatkozzanak, a diákok azzal érveljenek, a magányos emberek azzal kapaszkodjanak a közösségbe". Majd így folytatja: „Mi nem egy-egy kis olvasóréteg, társaság, de egy nép életében akarunk élni. Néphez szóló irodalmat akarunk és az irodalomhoz szóló népet“. Ha meg kellene a könyv legjobb írását neveznem, választásom kétségtelen az „Irodalom és valóság“ című fejezetre esnék. Végtelenül időszerű. Meggondolkodtató. Ma, midőn divattá vált ismét a nemzetek múltját kutatni és szerencsés vagy szerencsétlen megállapításokat szűrni le a történelem zajos eseményeiből, Váci a forradalmi hagyományok ismeretére tanít. Van-e ma, vagy volt-e valamikor biztosabb támaszpont jövőt ostromló akaratunk számára, mint a népforradalmak tanulsága s szellemi őseik? „Nálunk a nép forradalmainak jelentősége túlnő az elnyomott osztály jelentőségén: nemzeti jelentőségű lesz. A nemzet sorsát dönti el. Sőt egy esetben, 1848-ban, majdnem a világforradalom sorsát döntötte el. A nép forradalmának hatása még elbukásában is kihatott az egész nemzet sorsára. Nálunk tehát a nép forradalmának hagyományai nemzeti hagyományok" — tesz hitet a népforradalmak mellett Váci. A ránk zuhogó kérdésekre, melyeket forradalmi múltunkkal kapcsolatban felénk szór, akarva, nem akarva válaszolni kényszerülünk. Ezek a kérdések marcangolnak, égetnek, választ várnak. Nem térhetünk ki előlük: „Hogyan akar az ismeretlen jövőben tájékozódni az, aki nem tudja, merről vezetnek oda az utak? Merre akarsz menni, ha nem tudod, honnan jössz? Mihez akarsz hű lenni a jövőben, ha megtagadod annak múltját. Hogy a jövőben hihess, annak bizonyosságát múltjában kell megtalálnod“. Váci prózai stílusa nyugtalan szárnyalású líra. Átforrósodik, valahányszor farkasszemet néz népe ellenfeleivel. Lágy dallá szelídül, mikor a hazai tájat és az otthon maradt Marikát, nénikét cirógatja. Nem állhatja meg az ember, hogy ízelítőül be ne mutasson legalább egy csipetnyit a költő-író prózájából: „— Hé! Pali bácsi! Add a ladikot. Átviszem a gyereket. — Cseng, pattog a kiáltás, verődik a vizen, mint a gyerekek lapos kavicsa. — Vigyed. — A túlparton felegyenesedik egy súlyos, fáradt test. Szőrös, öreg arc, nagy bajusz, rossz kalap, gondtalanságtól condrás ruha. Ez egy ember volt. Öreg már." Szűkebb hazájának, a Nyírségnek öntözési távlatait kutató tekintete dalt fakaszt: „...mit álmodik ez a geológiai rétegekbe lehunyt tekintet? — Suhogó, lágy záporok énekében ájtatos arcú tájakat, levélmosdató permetet, dúdolva termő buzgó almafákat, okosan dolgozó emberek hajladozó testének örömét, a munka jó hasznának értelmes virágait, bölcs tekintetek jóváhagyó ragyogását". A könyvet záró cikkben szimbólumot kell látnunk. — Régi temetőben zsezse-madarat fog a madarász. Ritka madárfajta a vérpiros fejű, erős testű zsezse-madár. Csak nemrégen telepedett le az országban. Az író, aki szemtanúja a madárfogásnak, megveszi a madarat, kimegy a temetőből, és szabadon bocsátja: „Eredj, kis zsezse-madár." És a madarászhoz fordulva boldogan mondja: „Ha már ilyen szépen letelepedett nálunk! Nem igaz?“ A madáron a szabadságot érti a költő. Koncsol László Ozsvald Árpád Földközelben Nem hiába döbben meg Ozsvald, amikor a villany hirtelen kialszik, s ő óvatosan tapogatja a tárgyakat a szoba sötétjében, „...mi lenne, ha örökké vakon / araszolna ujjam a tárgyakon, / és hiába gyújtanék tüzet, / nem láthatnám arcát a világnak, / virágok színét, lombját a fáknak..Egy másik szép, árulkodó versében, „Az utolsó pillanat"-ban azon tűnődik, halála előtt mi lesz az utolsó látomás: „hétköznapok megszokott dolga, vagy tán csodás, / csak delíriumban érzékelt tájak i kocsonyás, imbolygó sziluettje?...“ Ozsvald — ezekből a példákból is érezzük — a látás költője, az élet dolgai a látványon keresztül ihletik meg. Hány verse, hány szakasza kezdődik így: látom ... ! „Én láttam őt, a csendes óriást..." — kezdi a „Gólem“-e t. „A fehér falakon fekete betűk / komor, szigorú mértani rendje, / sehol egy kép, sehol egy ciráda, / hogy a szemem kicsit megpihenne...“
