Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - DISPUTA - Ernst Fischer: Vita a Pegazos körül
nyas lovat, s rajta lovagolt harcba Chimaira, az oroszlánfejű, kecsketörzsű, kígyófarkú nőstény szörnyeteg ellen. Medusa és Chimaira valamikor matriarchátusbeli holdistennők voltak, de a férfivilág terjesztette hírek szörnyszülöttekké alacsonyították őket. Perseus és Bellerophon viszont a férfiak felsőbbségét testesítették meg a „Nagy Anya“, a mindent felölelő Őskígyóval szemben. A Pegazos, az Anyák Birodalmából származó holdbéli ló aranykantárral megzabolázva az anyák jogait romboló és a beláthatatlan végtelenségig haladó új, fejlődő társadalmat szolgálta. E meghasonlással, ezzel a „már nem“- mel és „még nem“-mel kezdődött a Pegazos- nak mint a költők lovának, a fantázia meselényének csodálatos karrierje. Le a szárnyakkal! Évezredek óta folyik a vita a Pegazos körül. Ebben a hosszadalmas perben az isteni állat ellen a különféle csoportosulásokból két szélsőséges párt alakult ki. Az egyik a lovat szárny nélkül kívánja, a másik csak a szárnyat lő nélkül. Közös a vitázóknak az a követelésük, hogy az éktelen kettősség mint megengedhetetlen elvettessék, és a Pegazost egyértelműségre kényszerítsék. A bíróság utolsó ülésén, mely időnként megismétlődik, hogy aztán újra elnapolják a pert, az utilitáriusok ügyvédje kijelentette: — Legyen a Pegazos ló, mint a többi. Szárnyai nyakassá, akaratossá teszik, fokozzák individualisztikus hajlamait, és akadályozzák abban, hogy beleilleszkedjék a társadalomba. Egy szárnyas ló torzszülött, s így alkalmatlan arra, hogy megbarátkozzon a tipikussal, a közönségessel, a mindennapival. Mi segíteni kívánunk neki, hogy hasznossá tehesse magát, és ezáltal egészséges és vidám legyen. Le a szárnyakkal! Nem a rosszindulat vagy a megvetés beszél belőlünk. Mi elismerjük a Pegazos képességeit. Erős állat, és megvan hozzá a tehetsége, hogy munkára és lépéstartásra buzdítsa az embereket. Finom abrakkal rakjuk teli jászlát, és nagy gonddal akarjuk ápolni. Hajlandók vagyunk aranykantárral felszerszámozni; de engednie kell, hogy vezessék, hogy a nép javát szolgálja, s ne keltsen zavart. Származása botrányos. Anyja nem volt. E hiányt egy kollektívának kell pótolnia, mert ez a szörnyeteg, bár már ősidők óta létezik, szertelen, beszámíthatatlan gyermek maradt. Le a szárnyakkal! Szélsőségekre csábítják, s eltéve- lyedik a társadalmi normáktól. Az ilyen elkalandozásoknak minden formája lelki betegség. Mindnyájan a nép kenyerén élünk, és ezt az adósságot le kell rónunk. A Pegazosszal sem -tehetünk kivételt. Visszaél a szabadságával, sérti a szépség, az erkölcs és a józan népi érzés szabályait. Tanúi voltunk annak, amint fiatal embereket térített el a pozitívumok országútjáról, ellentmondásokra izgatta, kusza érzésekre bujtogatta őket, s mindezt versek segítségével, melyek szövege, tartalma összeférhetetlen az átlagember ízlésével, de az esztétika megdönthetetlen törvényeivel is. Vagy feltételezhetjük talán az egyszerű népről, hogy beveszi egy Rimbaud zagyva és illetlen dadogásait, nem is említve a mélységesen népidegen, patologikus és ellenszenves modernizmust? A Pegazosnak gondoskodásra és ellenőrzésre van szüksége. Ha szárnyait meg is nyesik, felelőtlenség lenne megengednünk ellenőrizet- 'len száguldozását keresztül-kasul az országon. Ne legyen individualista poéták hátaslova, hanem legyen igavonója mindenkinek. Legjobb lesz, ha kocsiba fogjuk, amelyben a mezőgazdaság, az ipar egyszerű fiai és tapasztalt nép- vezetők ülnek majd. A műalkotás legyen egy kollektíva, egy alkotó bizottság terméke. Mert a Pegazos nem önmagáé, hanem a nép tulajdona, és a népet kell szolgálnia. Vissza a fellegekből a szilárd földre! Le a szárnyakkal! Az utilitaristák nagy tetszéssel tapsolták meg ügyvédjüket, és megértéssel bólogattak a mesebeli alak természetfölötti lényétől megbabonázott esküdtek közül is néhányan. Kozmosz és kereskedelem. — Fokozódó megdöbbenéssel hallgattuk a Pegazost közönséges igáslóvá alacsonyító prókátor fejtegetéseit — válaszolt a kozmonetá- riusok ügyvédje. — Adják hát neki az állatot, és nekünk a szárnyait! Mert, igen tisztelt jelenlevők, a művészet, az abszolút túlvilági, a gyarló valóságtól eltávolodott isteni luxus. Ki merészel megérteni egy műalkotást! A művészet, a lét legősibb arculatát elénk tárva, válasz a múlandóság antinómiáira. A költő az örökkévalóságot ejti ki, ha kiragadtatott önmagából. A világ rendje csak akkor ihleti meg, ha ő maga az ősfeszültségben nyugszik. A költői állapot éntelenség, önleleplezése a lényegességnek. A szellemi struktúrának dinamikus önkibontakozásáról van itt szó, mint személyentúli adottságról. A kozmosz, amint már Kepler is magyarázta, összhangban van önmagával, csak az ember diszharmónia. Csak extázisában, önkívületben robbantja szét dohos testiségét, és egyesül saját tiszta lényével; ráébred öntudatlanságának kozmikus tudatára.
