Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Géczi Lajos: Váci Mihály: A zsezse-madár

intellektuális nyavalygás nem térítheti le. A megszállottak kitartásával hurcolja szívében a „civilizált sivatag“, a Nyírség embereinek minden gondját.

Csak az elhivatottak tulajdona ez: minél magasabbra szárnyalnak, annál közelebb kerülnek a „lentiek“ gondjaihoz. József Attila, költészete zenitjén, a Külvárosi éjben, A Dunánál című költeményében, az Elégiában és a Hazámban volt igazán proletár. Bartók Béla a Cantata profanában sikoltja legmegrázóbban világgá elnyomott népe keservét.

A zsezse-madár Váci tanulmányait, cikkeit, vallomásait tartalmazza. Gyűjtő, összefoglaló címként, műfaji meghatározóként hadd tegyem hozzá gyorsan: ez a kis könyv az utóbbi húsz év egyik legemberibb hitvallása.

Bármiről is valljon a költő: József Attiláról, tanyasi Marikákról, nyírségi mezőgazdasági problémákról — minden vallomásában ott dobog a féltő emberi szív. És a jogosultak haragja.

A könyv József Attiláról szóló tanulmányával kezdődik. A költő, a rokon szól a nagy elődről. Nem hódol, nem tiszteleg. Érti öt. És nekünk is elmondja, hogyan kell értelmeznünk. Hallgassuk csak: „Akik nem tudnak proletárul, sem szocialistául, azoknak aztán álom és homály, köd és látomás marad József Attila költészete“. Majd lejjebb így folytatja: „Az adja igazi nagyságát, hogy mint osztálya is — a benne megfogant szenvedés jogán és parancsára —, felemelkedik mindenki megváltásának küzdőjévé".

Bartók Bélával folytatódik a sor. Micsoda párosítás: József Attila és Bartók Béla! Állandóan vétkező és bűnbánó századunk igaz életű emberei. De Vácit itt is a lényeg érdekli: a bartóki életmű igazolása. S ezen a címen sziporkázó tanulmányt ír a népművészetről! Ízelítőül csupán egy gondolatát írom le: „A nép nem fogalmazhatta meg önmagát a nemzeti tudat szintjén, mások nem gondolkodtak róla, nem ábrázolták, nem láthatta magát tükörben, így hát elvonult, és önmagának teremtette meg elnyomatása homályaiban önmaga portréját, művészetét“.

Kicsit odább igy ír: „... a népi élet valósága, alkotó elemeinek ismerete, a népszokások, a népművészet alkotásai a nemzeti kultúrának éppen olyan rangos elemei, mint Vörösmarty Mihály vagy Madách Imre művei".

És Bartók örökének értőjében őszinte a felháborodás: „Egész kultúránk alapjainak megszervezésénél nem engedjük előtérbe a népit, attól félve, hogy az nacionalizmushoz vezet. Inkább előtérbe engedjük a kispolgárit, a kozmopolitát, holott ez biztosan és feltétle niil a szocialista tudat elfullasztásához vezet“.

Jelképnek kell-e tekintenünk, hogy a nagy elődök után a „puszták népe“ költője következik: Illyés Gyula? A tanítvány, a fiú szere- tetével, az egysorsúak értésével ír róla: „Illyés Gyula a hárommillió koldus zarándok- lásának előénekese, a cselédek, zsellérek, béresek, a pásztornépek első európaizálódott követe. — Kusid — aki szétnézett itt e tájon 1945 előtt — és kegyetlen, titkolt mosollyal vette számba, mit foglal el majd özönlő népe". Kell-e ennél szebb portré? Mi találóbbat tehetnénk még ehhez?

Az ember nehezen tudja megállni, hogy ne idézzen a Benjáminról, Solohovról, a Ballada a katonáról című film szőke legénykéjéről írt tanulmányaiból. Vácit olvasva ezt érzi az olvasó: én is pontosan ezt akartam mondani. Mégis a meglepetés boldog izgalmával olvassuk minden tanulmányát, cikkét. Mert írása mindig tartogat valami újat, felfedezésre várót, ami itt rezeg a levegőben, csak nincs, aki kimondja.

Könyvének értékes vonása az őszintén csengő lírai önvallomás. Ügy érzem, mintha meghitt kettesben ülnék vele, és hallgatnám, amint kissé akadozó nyelvvel, a szegények már-már megmagyarázhatatlan szemérmével vall önmagáról, testvéreiről. Nem pózol, nem késztet szentimentális ellágyulasra. Ennél sokkal többet akar.

Szemtanúja volt, amikor egy régi tiszt úr a mulatozó úri társaság előtt a négykézlábra állított tüzér lába közt súrolta tisztára poros kardját. „És ennek ők nagyon örültek.“

De: „A katona nem tudott elindulni. Csak később lépett előre, és én láttam, hogy majdnem összeesett, de aztán csak ment, és olyan volt, mint a részegek“.

Orcapirító élmények ezek. Pőrére vetkezve állunk az emlékek előtt. A pokolban vagyunk, és mások bűnéért szégyenkezünk.

Váci nem elégszik meg a hegedő sebek, felszaggatásával. Dühe „az áldást osztó kéz uralkodásának továbbélése“ ellen irányul. Pontosan tudja, mit kell célba venni és megsemmisíteni az új erkölcs védelmében. Nyílvesszője telibe talál.

Jogos haragja nem csillapszik, hanem még izzóbbá válik az irodalom hiénái, üzérei, a si- serehad támadását látva. íme, hogyan vélekedik ezek „irodalmi életének“ hullámveréseiről: „Zavaró állomásainak torz hangú adóját rögtön ráállítja a jelentkező, tiszta hangú tehetségek vagy szándékok hullámhosszára, és szorgalmasan zavarja, rontja azok terjedési, adási lehetőségeit, vevési viszonyait“.

Hangjában magasfeszültség vibrál, amikor az író tennivalójához, az író-olvasó kapcsolatához ér: „Vitatkozzatok velünk, írjatok dühös