Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - HAGYOMÁNY - Sándor László: A bogdányi költő
Valóban így is van. Mihályi — mint tudjuk — a 10-es évek végén és a 20-as évek elején elszakadt Kassák körétől, és megtért a nagyvárosból a falusi életbe. „Maradandó versei Bogdányban gyökereznek." (I. m., 10. 1.) A levert forradalom után valóban oda vonult vissza, ott vetette meg a lábát. De nem mint értelmiségiből lett paraszt, vagy feudális értelemben vett falusi úr, hanem mint a falusi élettel sorsközösséget vállaló ember. Ez persze nem azt jelenti, hogy fenntartások nélkül beletörődik sorsába, és zúgolódás, tiltakozás nélkül elfogadja a falusi valóságot. A faluban nem az idillikus élet megtestesülését látja, hanem a nehéz cselédsorsot, a dohos, pálinkás nyomort, a sötét babonák világát, az elmaradottságot: „...Az utóbbi ötven, háború előtti évben a paraszt érdekében semmi sem történt... Kultúrája szóhagyomány-kultúra és így meseanyagba burkolt, meg nem értett rejtélyek babonáitól terhes szó-kultúra... A munka tempója szaggatott, egyszer feszülésig menő, máskor ökörlépést járó... A falu tuberkulózis- és nemi- betegség percentje itt-ott túlszárnyalja a városi arányokat, a gyermekhalálozás statisztikailag bizonyítottan általánosságban nagyobb, mint a városi. A paraszt rengeteg improduktív munkát végez, sző, fon, háziipart csinál, a- mellyel még a legminimálisabb napibéreket sem keresi meg... Gyermekei táplálásához nem ért, a régebbi szalmafedeles kunyhók egészségtelen levegőjében öten-hatan alszanak egy apró szobában, rossz munkaeszközöket használ, állatait helytelenül eteti." (Az új parasztért. Felszökő föld, 78—91 1.) Mihályi Ödön jól látta a falusi élet problémáit. Fel is vetette őket, és sokat vívódott velük és magával. Galambot várok című kötetében összegyűjtött, szürrealisztikusan megkomponált, a valóság elemeiből sokszor bizarrul egymás mellé montált versei egyformán fejezik ki a költő háború utáni fásultságát, a város és falu között való hányódását és boldogságkeresését. Az októberi forradalom emlékét idézi, amikor a nagyvárosokból visszatér bog- dányi magányába, és nosztalgiával a szívében, őszintén megvallja, hogy nehéz a falusi költő sorsát vállalni: ...mos jöttem Párizsból, de már alszik bennem a boulevard, kialudtak az áruházak tüzreklámai a meddő bogdányi éjben. És hol vannak a régi pesti uccák, pincérlány szerelmem, kávéházi barátaim, és hol vagy te egy, kivel együtt sírtunk októberben, mikor közénk lőttek a rendőrök és mellénk vágódott egy nyomorult munkás? Én szerettem a trillázó villamosokat, a gyárkéményeket, a hatemeletes házakat, szerettem az automobilt, a tömeget, az ívlámpák fényét, a tükrös aszfaltot, én jó pajtása, sihedere voltam az aszfaltnak, most falum parasztja lettem és kétszer váltom bakkancsom naponta, mert bepiszkolom különben feleségem fehérre súrolt padmalyát. Gyümölcsfákat ültetek a kertembe, csikót nevelek, két kutyám van, már szeretem nézni a megellő tehenet, a boldog juhot. Lásd, így fordult minden: nehéz a falu költőjévé lenni, aki szerette, szerelmese volt az éjjeli Andrássy-útnak. (Galambot várok, 7. 1.) De nem kétséges, végeredményében vállalta ezt az életet, vállalta a teljes sorsközösséget a falu népével. Ugyané ciklus 4. darabjában teljes határozottsággal és derűlátással szegezte le: Mi már elmondtuk egymásnak, Bogdány emberei, hogy szeretjük egymást. Jól ide teremtünk. Boldogan és büszkén mondjuk: Minket ide hordott az élet, mi megálljuk itt a helyünk és védjük magunkat, meg az állatokat és növényeket a pusztító ellen... (Galambot várok, 10. 1.) ■ Ez és egész sor más pozitív állásfoglalás mindennél meggyőzőbben bizonyítja Mihályi Ödön emberségét, és nem hagy kétséget afelől, hogy kinek az oldalán állt a költő. Ez teszi líráját — egyik-másik eszmei tévedése vagy formai gyarlósága ellenére is — időszerűvé, maivá. Öröksége megérdemli, hogy ismét birtokba vegyük, mert — torzó volta ellenére — szellemi értékállományunkat gyarapítjuk vele.
