Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - HAGYOMÁNY - Sándor László: A bogdányi költő

hagyomány

a bogdányi költő

Emlékezés Mihályi Ödönre

Korai halála miatt életműve törvényszerűen torzó maradt, akárcsak a tehetségesen indult s szintén fiatalon távozott szlovákiai kortársáé, Merényi Gyuláé vagy Jarnó Józsefé. A csehszlovákiai magyar irodalom felettébb gazdag befejezetlen életművekben, Mihályié csak egy a sok közül.

Nem kétséges: valamennyien érzékeny veszteségei a csehszlovákiai magyar irodalomnak, korai kiválásuk a sorból szegényebbé tette a kisebbségi sors keretei között kifejlődő irodalom színekben amúgy sem gazdag palettáját. S ami még fájóbb: nevük csaknem kikopott a köztudatból, egykori működésük, szerény örökségük ma már inkább csak irodalomtörténeti adat.

Ez a megállapítás nem kis mértékben érvényes Mihályi Ödönre is. Verseit nem olvassák, és nem adják elő sehol, neve nem szerepel irodalmi estek műsorlapján. Könyvei — a Márciusi tribün (Kassa, 1922), a Galambot várok (Pozsony, 1928) és a lírai és prózai hagyatékát tartalmazó Felszökő föld (Budapest, 1930) — érintetlenül porosodnak a könyvtárak polcain. (Restellkedve írom ide, de nem hallgathatom el: nemrég kezembe került Budapest két legnagyobb könyvtárában a költő egy-egy vékonyka kötete. Mindkettő felvágatlan volt. Hosszú évtizedek múltán nyilván én voltam az első, aki kölcsönvette és felvágta a szűz köteteket.)

Sándor László

Egy kelet-szlovákiai kis faluban, az Eperjestől délre fekvő Lemesen született 1899. április 5-én, idős szülei utolsó gyermekeként. Önéletrajzi töredékében így rögzíti e tényt: „...nem vártak, véletlen és halvaszületett gyermek voltam, akit könyörületes orvosok kínoztak e világra ... Apám, anyám öreg emberek voltak, valószínűleg két, egymást igen tisztelő idegen, üzlettársak egy jólmenő vállalkozásban: az életükben. Voltak idősebb testvéreim, akikhez aligha volt közöm már akkor is — féltem tőlük.“ (Felszökő föld, 75. 1.) Édesapja Somoson, majd Bogdányban gazdálkodott. A világra rácsodálkozó gyermek, a későbbi költő, itt kapta első benyomásait, első falusi élményeit. Amikor ötéves lett, a család beköltözött Kassára, ahol bérházuk volt. „Kassán — írja önéletrajzában — idegen, baráttalan voltam hónapokig. A nagy, soklakású házban laktak fiatalok is, alig pár évvel idősebbek nálam, akik csúfoltak, mert alig tudtam magyarul, — otthon Somoson csak tótul beszéltem...“ (U. o.) A magyar környezetben — természetesen — hamarosan kiküszöbölődtek nyelvtudásának fogyatékosságai, s ezzel egyidejűen megszűnt kisebbrendűségi érzése is. Tizenhét éves diák volt, amikor elkapta a háborús láz, és mindenáron ki akart menni a frontra. Az utolsó pillanatban ráncigálták le egy orvos segítségével a menetszázad vagonjából, amely a frontra szállította a katonákat. Tele volt lelkesedéssel, lo- bogással. Ez a fiatalos hév, a szenvedőkkel, elnyomottakkal való mély együttérzés, a humánusabb, értelmesebb életforma utáni vágy vitte őt később Budapestre, a forradalomba. Ott került kapcsolatba Kasákkal és körével is, ott kóstolt bele az irodalomba. A forradalom bukása után Alsókéked-fürdőnél szökik át Má- rai Sándor társaságában a határon, és tér visz- sza Kassára. Itt új világ fogadja: az akkortájt létesült Csehszlovák Köztársaság. Hamarosan tájékozódik: a Gömöri Jenő szerkesztésében 1921-ben induló Tűz, majd a Sinkó Ervin szerkesztette Testvér (1924—1925) és egy-két csehszlovákiai napilap külső munkatársa lesz. Később a Nyugat és Korunk is közli írásait. Gazdálkodik apja földjein, de nem gubódzik be, részt vesz az induló csehszlovákiai magyar irodalom szervezésében, fellép a Tűz folyóirat irodalmi estjein, teljes aktivitásával támogatja a haladó kulturális élet kibontakozását Szlo- venszkón. Megnősül, fia születik: a föld és a család a faluhoz köti. Lelke egyik felével vállalja ezt az életsorsot, a másik felével olykor szembehelyezkedik vele:

Én is paraszt vagyok már itt Bogdányban, én is szeretem, ha megterem a búza, csak estére mindig oly szomorú vagyok, hogy itt elmerülök a sötétbe.

(Galambot várok, 9. 1.)