Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - VETÉS - Szitási Ferenc: Atomsorsú cinkék csőrében a fák (vers) - Németh István: Emlék (vers) - Mészáros János: A madarak énekelnek (vers) - Mészáros László: Kinevezés

A főnök újabb cigarettára gyújtott, és olvasni kezdte írásomat. Gyorsan átfutotta, majd félredobta a lapokat. „Beszélj! Merre jártál?“ Röviden mindent elmondtam. Figyelmesen végighallgatott, de láttam, hogy már káromkodásra csücsöríti a száját. Felugrott, és idegesen járkálni kezdett. „Megbolondultál? Ez lehetetlen. Túlságosan kényes ügy. Különben sem tipikus. Lehet, hogy rosszul ítéled meg a dolgot. Lehet, az egyik valóban kiöregedett, a másik valóban tehetséges fickó. Rossz lóra tettél. Nos?“ Már tudtam, hogy bevégeztetett, de még megpróbálkoztam valamivel. „Rendben van, főnök, ez mind lehet, de az egészben Lipták az aggasztó, egy ember, akinek szava van, aki tehetne valamit, de a végén behódol. Kinek, minek? És egyáltalán, mi ez az egész? Újgazdagok? Konformizmus? Nem érti, ezek mai problémák!“ Az öreg majd lenyelte dühében a cigarettáját, és a pokolra küldte az összes modem és divatos problémát. Majd hirtelen megnyugodott. „Van kéznél valamilyen pótriportod?“ Természetesen mindig van tartalékban valamilyen használható írásom. Egy riportot a mai ifjúságról akármikor el lehet sütni. A főnök beleegyezett, „ez jöhet“. Már kifelé indultam, amikor utánam szaladt. „Nézd, ez a Lipták-história nem riportanyag. Az tanácsolom, írjál ebből valamilyen elbeszélést. Ha sikerül, leközöljük. Ha nem nálunk, valahol máshol.“

Majdnem meghatódtam. Ennyit még sohasem beszélt az öreg egyfolytában. Válent vigasztalni próbált. „Hadd el, öregem, nincs értelme.“ Felhívtam Liptákot és közöltem vele, hogy „nem lesz riport“. Leadtam az ifjúságról szóló írást, és elmentem ebédelni. Lehangolt a kudarc, de elhatároztam, hogy átírom az egészet „modern“ elbeszéléssé, egyes szám első személyben. Már formáltam a mesét, párbeszédek villantak meg agyamban, csak még valami erőteljes lökés hiányzott. A múzsa csókja? Hát persze, Alena! Felhívtam az öreg Neumannét. Zita nem volt otthon, de Neumanné tudatta velem, hogy „tegnap éjfélkor jött haza, valamit ünnepeltek.“ Szóval ő is rendben van. Nincis mit egymás szemére vetnünk.

Alens mintha csak várt volna. „Ártatlanul“, egy szál pongyolában libegett a lakásban. Olyan egyszerű és természetes minden! Alena ajka szétnyílt, pongyolája... nem, ez már túlságosan egyszerű! Csak egy kívánatos hústömeget láttam magam előtt. Dühösen beleharaptam a mellébe. Alena felsikoltott és félrelökött. Fogaim nyomán kibuggyant a vér. „Megőrültél“, sziszegte Alena ijedten. Szó nélkül otthagytam.

Az örgödbe is! Hogyan .akarhatom Liptáktól, hogy a nehezebb, de becsületes utat válassza, ha magam is csak azt nézem, hol jobb, hogyan könnyebb az élet! Alena szép és jó nő, de miért kellene éppen ő? Főleg azért, ugyebár, mert szép lakása van. Zita rongyos, kis diáklány, semmi luxus, ócska albérlet és tea rummal. Már lassan három éve küszködünk együtt, igaz, megszoktuk egymást egy kicsit, de van valami, valami leírhatatlan, ami összetart bennünket. Hűség ? Az ember csak ahhoz lehet hű, ami van, létezik. Ha nincs szerelem, nincs hűség. Lipták is hű maradt. Mihez? Nem, Zita, bocsáss meg! ZITA! Az egyetlen igaz név. Veleckýnek adhatnék valamilyen németes nevet... Alenát átkeresztelem Darinára, ez olyan szimpatikus név.

Hazarohantam, és nekiültem az írásnak. „Ne várjunk sokat az új irányítási rendszertől, mert nem a rendszeren múlik, hanem az irányítókon.“ Nyolc óra felé leszaladtam1 a sarki kocsmába, megettem három szendvicset és megittam egy kávét. Tovább írtam. Miről is beszéljen az egyetemi tanár? Miért iszik a főmérnök? Biztosan csalja a felesége. A „külalakja“ ellen nem lett volna semmi kifogásom, de különben, nem az én esetem. Fél tizenkettőre készen volt az első változat. Időrendi beosztás, szereplők, terjedelem és így tovább. Megállj! Még valamit tisztázni kell. Hány óra? Zita már biztosan alszik. Igaz, a telefon az előszobában van, remélem, az öreg Neumanné nem ébred fel, mert akkor lesz nemulass Zitának. Nem baj, majd lódítunk valamit, például, hogy meghalt Zita nagymamája, ez olyan hihető, különösen egy Neumanné féle vénasszony számára. Feltárcsáztam Zitát. A háziúr kijött a folyosóra, és álmosan bámult rám. „Még mindig dolgozik?" Bólintottam, mert már jelenkezett Zita. Még biztosan nem aludt. Megkérdeztem. „Nem, még nem aludtam, de már pizsamában vagyok. Mi történt?“ „Semmi“, válaszoltam. „Hogy mulattál tegnap?“ Zita felnevetett. „Ugyan, a negyedikesek évfolyambálján voltam. Kerestelek, de nem találtalak. Merre jártál?“ Hirtelen eszembe jutott valami. „Majd holnap elmondom, most ide figyelj! Hogyan van Hoffmannstahl versének az utolsó két sora? Már nem emlékszem pontosan...“ Zita néhány percig hallgatott. Nem siettettem. Körülbelül én is ugyanazt éreztem. Majd gyorsan elhadarta. „Várjál“, szóltam rá. Lassan diktálta. Majd visszaolvastam. „Und wenn dein Mund mir süsser ist, So komm nur wieder zu mir!“