Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - VETÉS - Szitási Ferenc: Atomsorsú cinkék csőrében a fák (vers) - Németh István: Emlék (vers) - Mészáros János: A madarak énekelnek (vers) - Mészáros László: Kinevezés

kékon és a háziakon kívül volt ott egy minisztériumi osztályvezető feleségestül, egy egyetemi tanár, és az üzem főmérnöke, szintén élete párjával. Lipták sietett felém: „Már azt hittem, nem jön el, jöjjön, bemutatom a háziaknak és a társaságnak!“ Lipták nem felejtette el beharangozni, hogy újságíró vagyok, és erre mintha egyesek elkomorodtak volna, de Varga ragyogott, hosszasan szorongatta kezemet.

Kitűnő hideg ételek voltak és jobbnál-jobb italok. Mindenki konyakot ivott, csak Lipták maradt hű vodkájához. Hozzá csatlakoztam, ne érezze magát árvának. Ez persze hadicsel volt. Eleinte közösen tárgyaltunk a világpolitikáról, művészetről és különféle konverzációs témákról, de később kisebb csoportokra bomlott a társaság, és az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan emelkedett a hangulat, megszűntek a gátlások és megeredett a szóáradat. Ez volt az én időm. Addig is azonban figyeltem mindenkit, és igyekeztem kihámozni valamit emberi mivoltukból.

Varga elmesélte küzdelmes ifjúkorát, majd átugrott a jelenbe. „Tudja, én szívvel- lélekkel harcolok, akárhová állítanak is. Igaz, szerettem volna tanítani, nevelni az ifjúságot, de most fontosabb gazdaságunk helyzete. Mert a gazdaságtan mindennek az alapja, tanítja Marx...“ Köszönöm, gazdaságtant én is tanultam valamikor. Segítség!

Vargánéval sokkal kellemesebb volt társalogni. Meglepően őszinte volt. „Igen, majdnem tizenöt év különbség van közöttünk, de nekem ez egyáltalán nem számít. Mindig így képzeltem el az életemet. Amikor egy előadásan megismerkedtem a férjemmel, mindjárt tudtam, megéreztem, hogy ő a jövő embere. A Kereskedelmi Kamarán dolgoztam1 akkor mint gépírónő, a férjeim harmadéves volt a főiskolán. Mindig szorgalmas és igyekvő ember volt, én még több önbizalmat öntöttem bele, és hozzámentem feleségül. Elvált ember, húszéves korában meggondolatlanul elvett egy munkáslányt, de tíz év alatt rádöbbent, hogy ez a házasság csak gátolja további fejlődésében. A férfinak olyan asszony kell, aki megérti őt, aki támogatja célkitűzéseiben. Én ilyen asz- szony vagyok. Tudom, hogy mit akarok, és a férjem is képes igazi tettekre. Boldog vagyok-e? Tökéletesen, higgye el.“ Elhittem. Valóban, ez is boldogság.

Lipták mintha került volna, alig váltottam vele pár szót. Ö pedig igazán megmondhatná az igazat, mi történik itt. Gyerünk utána! Sajnos, még a főmérnök felesége kapaszkodott belém. Harminc év körüli, karcsú asszony volt, fáradt szemekkel. „Fiatalember, maga teljesen megfeledkezett a hölgyekről! Mi talán nem vagyunk érdekesek?“ Ellenkezőleg, bizonygattam. Nem sokat tudtam meg tőle. Szapulta a férjét, és irigykedett Vargánéra. Azonkívül sokat ivott, és képes lett volna kikezdeni velem. A külalakja ellen semmi kifogásom nem lett volna, de különben nem az én esetem!

Végre elcsíptem Liptákot. Már meglehetősen elázott, hajlandó volt beszélni. „Mit mondjak neked, barátocskám? Ugye tegezhetlek? Hisz te ügyes fickó vagy, nyitott szemmel jársz a világban. Látod, így mulat egy proletár! Prosit! Varga jó házigazda, csak majd az üzemben gazdálkodjon ilyen jól. Mit beszélsz? Semmi kifogásom nem volt az öreg Velecký ellen... Miért Varga? Igen, új ember, de nem új emberek kellenek, hanem igaz emberek. Az új emberek legyenek jobbak, mint az előzők. Különben nincs értelme. Érted? Nincs értelme... Miért? Nem tudom. Nem értem... Ide süss, mondok én neked valamit, de pofa be! Behívatnak egy bizonyos szervhez... Szőnyeg, virágok, hatalmas íróasztal és mosolyok. És azt tanácsolják, hogy küldjem a pokolba Véleckýt és nevezzem ki Vargát. Én is azt kérdeztem, miért. Nos, új rendszer, új emberek... Nekem családom van, szeretek jól élni, megszoktam. Nem tehettem mást. Hát igen, így áll a bál... Erről írjál valamit, barátocskám! Ilyen emberekkel nem sok hasznunk lesz az új irányítási rendszerből. Érted? Nem mondom, Varga tud, sokat tud és igyekszik, de nem önálló és nincs szervezőképessége. Nem önálló... Mit szólsz a feleségéhez? Karakán asszonyka, ugye? Hát igen... gyere, iszunk egyet!“

Éjfél után szétszéledt a társaság. Taxit hivattam, siettem haza. Megmosakodtam, kávét főztem, és közben szüntelenül Liptákon járt az eszem. Meséje felkavart.

Már elmúlt tíz óra, amikor berobogtam a szerkesztőségbe. Válent azzal fogadott, hogy „valamilyen Lipták keresett telefonon“ és azt mondta, hogy hívjam őt vissza. Lipták? Mi az ördögöt akarhat? „Nézze, elvtárs, tegnap este bizonyára hetet-havat összehordtam magának pityókás fejjel, ne vegye komolyan.. Szeretném, ha most is először behozná a riportját...“ Világos. Megnyugtattam, hogy természetesen neveket nem írok. Lipták, Velecký, Varga? Nem a nevek számítanak. Máshol is megtörténhetett ugyanez, talán máshogyan, talán pontosan így. Viszem a riportot a főnökhöz.