Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - VETÉS - Szitási Ferenc: Atomsorsú cinkék csőrében a fák (vers) - Németh István: Emlék (vers) - Mészáros János: A madarak énekelnek (vers) - Mészáros László: Kinevezés

Másnap reggel bementem a szerkesztőségbe. Leadtam a csallóközi riportot és Du- beccel pletykáltunk egy félórát. Később felhívtam Liptákot. Szerencsém volt, elértem az üzemben. Még ő is emlékezett rám, vagy legalább is úgy tett. Felvázoltam kérésemet. Lipták néhány percig gondolkodott. „Ide figyeljen, volna egy javaslatom... Ma este Varga kisebb ünnepélyt rendez otthon a lakásán kinevezése alkalmából. Természetesen én is hivatalos vagyok, lesz ott még valaki a minisztériumból, és az asszonyok, persze. Tudja mit? Ugorjon ki ide, itt a cím... Hozza el az asszonyt is, nem, nem lesz baj, én mindent elintézek Vargával. Biztosan beleegyezik, sőt örülni fog. Elvégre befutott ember lett, és szüksége van ismeretségekre. A sajtó pedig néha jó szolgálatot tesz. Jöjjön el, majd elbeszélgetünk, nekem is van néhány érdekes témám. Nyugodtan jöhet. Rendben?“

Megígértem, hogy elmegyek. Örültem1 a dolognak, ebből lesz valami! Két legyet ütök egy csapásra, sőt többet. Jókedvemben segítettem Válentnak egy rövid jelentés megfogalmazásában, és kávét főztem Gyurkovicsné helyett az egész társaságnak. A főnök megkérdezte, hogy találtam-e már valamit. Azt válaszoltam, hogy „igen, már készül egy erőteljes beszámoló“. Őt azonban csak a tettek érdekelték. „Holnap szeretnék látni belőle valamit. Szombaton lehozzuk.“ Megnyugtattam őt. Minden rendben, holnapután egy oldal az enyém.

Egy színésztársasággal megebédeltem, majd beültem a Zenitbe egy kávéra. Felvázoltam egy riportsorozatot, és hirtelen eszembe jutott Zita. Disznóság, hogy már megint elfelejtettem őt. Rohantam a menzára, ilyenkor szokott ebédre járni. Már nem volt ott. Átmentem az iskolába, és megnéztem az órarendet. Szabadjuk volt. Biztosan otthon lesz. Gyerünk! Felszálltam a tizenegyes trolira.

Igaz, Zita estélyi ruhája nem éppen az utolsó divat szerint készült, de azért nagyon csinos benne. Mikor is volt rajta utoljára? Szeptemberben, igen, az immatrikuláción. Ma muszáj tökéletesen kibékülnünk. Még ez is kevés. Valamilyen radikális megoldás kell, különben nem jutunk ki ebből a hullámvölgyből. Három év után, mintha komoly válság jelei mutatkoznának viszonyunkban. Zita végez a tavasszal, és utána? Nincs távlati tervünk. Házasság? Igen, erről kellene beszélgetni vele. Kivel? Én ökör, ma még nem is jutott az eszembe Alena! Ez volna az igazi parti, nem Zita!

Még bakaruhában voltam, mikor megismerkedtünk. Már az elhelyezésemet intéztem a szerkesztőségben, mikor itt jártam a városban. A fiúk az intriről elhívtak egy diákbálra. Ott ismerkedtünk meg. Nem tipikus. Vagy az? Azt hiszem, a nem tipikus az, hogy még mindig együtt járunk. Hiába, Zita jó lány. Muszáj kitartanunk. Nincs értelme? Mindkettőnk jelszava Hoffmannstahl néhány sora volt: „Die liebste sprach: Ichhalt dich nicht, Du hast mir nicht geschworen.“ Egy időben tudtam fejből az egész verset, de már elfelejtettem. Zita sok mindent belém- vert, történelem-német szakos. Szerintünk Hoffmannstahl verse a modern szerelem törvényeit fejezi ki. Igen, felesleges az ígérgetés, menjen mindenki a maga útján. Hogyan is van? „Zieh deinen Strassen hin, mein Freund“. Semmit sem ígértem.

Zita nem volt otthon. Háziasszonya, az öreg Neumanné, tudatta velem, hogy Zita azt mondta, csak éjfél felé jön haza. Hol az ördögben lehet? Persze, Neumanné nem tudott semmit. Hát kedves hölgyem, most az egyszer megjártad. Különben nem kell komolyan venni Lipták szavait, hogy vigyem az asszonyt is. Ez biztosan csak tréfa volt. Tréfa? Mi lenne, ha elhívnám Alenát? Hohó! Elrontanám az ünnepélyt? Mindegy, elmegyek Alenához. Szomjazom egy csókra.

Szomjam eloltatlan maradt. Nem akartam szőrösen, piszkosan beállítani Alenához, gondoltam, először hazamegyek, falok valamit, és rendbeszedem magam. Fürdés közben azonban eszembe jutott egy remek téma, alig vártam, hogy tollat kaparintsak a kezembe, és így elnulláztam az időt. Fél nyolckor kaptam észbe, taxit rendeltem, és siettem Vargáékhoz.

A város egyik legmodernebb lakótelepén laktak, a negyedik emeleten, háromszobás lakásban. A lakás meglepett. Minden vadonatúj volt, divatos és drága, minden ízlésesen összehangolva. Eredeti festmények, csodálatos keramika, nem hittem a szememnek, de néhány perc alatt mindent megértettem. Vargáné volt a varázsló. Százszázalékos rossz- akarattal sem volt többnek mondható, mint huszonöt évesnek. Mindjárt valami különöset szimatoltam, mert Varga viszont negyven körül járt. Az első számú feladat: kivizsgálni!

Lipták azt mondta, csak öten-hatan lesznek, de nem így volt. Tízen voltunk. Liptá-