Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - VETÉS - Szitási Ferenc: Atomsorsú cinkék csőrében a fák (vers) - Németh István: Emlék (vers) - Mészáros János: A madarak énekelnek (vers) - Mészáros László: Kinevezés

Alena körül még mindig ott táncolt két barátnője. A legszívesebben levegővé változtattam volna őket. Mindegy, majd csak lekopnak valahol. Hozzájuk léptem és bemutatkoztam. Mindhárman izgatottak lettek, de megnyugtattam őket, hogy nem kerül bele nevük az újságba. Alena természetesen nem emlékezett rám és nagyon csodálkozott, hogy mennyi mindent tudok róla. Én azonban még többet szerettem volna tudni, és Alenának semmi kifogása sem volt ellene. Először azonban Alena két barátnőjét kivittük az állomásra, egy óra múlva indult a vonatjuk, nagyszombatiak voltak. Alena javára tanúskodtak. Alena vadonatúj Skodával volt. „A magáé?“, kérdeztem, őszintén csodálkozva. „Igen, az apám vette ugyan, de ő megtartotta magának a régi Sedanját, ezt pedig nekem adta. Szép, ugye?“ Nem tudom, mire gondolt, de bólintottam. „íme egy rendes apa!“, sóhajtottam. Ezen mindhárman nevettek. Az állomáson a hölgyek kiszálltak és hosszan búcsúzkodtak. Én becsaptam az autó ajtaját és jót mulattam rajtuk. Mintha csak egy groteszk filmet láttam volna. Egyetlen szavukat sem értettem, és amint magyarázkodtak, csókolgatták egymást, hát... Istenem, nők! Végre elmentek és Alena visszaült mellém. „Szerencsére visszamennek, már féltem, hogy egész nap a nyakamon lesznek majd“, mosolygott Alena. „Hanem, most merre, hová?“

Tanakodtunk egy negyedórát. Elmagyaráztam Alenának, hogy engem tulajdonképpen az apja leváltása érdekel, de ez csak hivatalból, míg ő egészen más szempontokból is figyelemre méltó. Ezt nyílt bóknak vélhette, mert megugrasztotta a kocsit és kijelentette, hogy „elmegyünk ebédre a Grandba“. Beleegyeztem, de magamban szomorúan konstatáltam, hogy ebédjegyemet megint eldobhatom, és ez az egész akció egy újabb érvágás pénztárcámon. Hiába, ez hivatással járó betegség. Végeredményben még így is én nyerek.

Ebéd közben Alena elmesélte válásának rövid történetét. Az egész házasság nem tartott tovább két hétnél. „Tibor, mármint a férjem, hangmérnök a TV-néJ. Utolsóéves tanítóképzős koromban ismerkedtünk meg. Egy pályázatra jelentkeztünk, lányokat keresett a TV, elment a fél internátus. Mi is! Az előbbi két barátnőmmel laktam egy szobán. Persze, nem vettek fel bennünket, csak statisztának, de megismerkedtem Tiborral és számomra ez már győzelem volt. Szenvedélyesen szerettük egymást és én hittem neki. Házasságot ígért, várandós lettem és valóban elvett, mert a szülei azt mondták, hogy kiátkozzák, ha nem vesz el. Ugyanis a mi öregjeink valahogy össze- melegedtek. Tibor apja építészmérnök, rokonai vannak Ausztriában, azok vettek Tibornak egy gyönyörű Cortinát, és segítettek a szövetkezeti lakásunkban is. Én azonban nem tudtam Tiborral élni. Figyelte őt ma a bíróságon? Százszázalékos úriember, de egy sátán rejtőzik álarca mögött! Közönséges szoknyavadász. Egyszerűen nem tud ellenállni a nőknek. Mit mond? A nők sem őneki? Ez is igaz, engem is elbolondított. De képzelje! Már két héttel az esküvő után megcsalt egy színésznővel. Azt mondta, hogy mi tanítónők gyengéik vagyunk a szerelemre, még sokat kell tanulnunk. Atkozott. Higgye el, nem normális. Minden nap más nő kell neki. Nem elég neki a saját felesége...“

No, szép kis história! Alena könnyezni kezdett és ezt nem szeretem. Mérgemben rendeltem egy üveg Szürkebarátot. Alena nem ellenezte, talán észre sem vette, „És maga azóta egyedül él?“, igyekeztem folytatni a meglehetősen egyoldalú eszmecserét. „Igen, egyedül. Vagyis... Tibor két hét után elment, elköltözött a szüleihez, és az anyám volt ott velem, mikor megszületett a kicsi. Lehet, azért ment el, mert én... ugye érti? Nem bírta ki, a szemembe mondta, hogy egy színésznővel jár. Megutáltam. A szüléink igyekeztek kibékíteni bennünket, de én hajthatatlan voltam. Tibornak mindegy volt, ő nem bánta volna, ha van egy pótasszonya is; a saját felesége. De ez nem élet, így lehetetlen élni! Ugye, igazam van?“

Igyekeztem bebizonyítani, hogy igen. Közben szépen beszopogattam a bort, mert Alena nem ihatott, ő kocsival van. Majd kitaláltam, hogy igyunk kávét és erre Alena felélénkült. „Nézze, maga itt fizeti nekem az ebédet, játssza a lordot, ez nem maradhat revans nélkül. Ezennel meghívom szerény otthonomba egy kávéra. Ezzel a két kezemmel főzök magának egy olyan feketét, amilyet még életében nem ivott. Jó?“ Nem volt nehéz beleegyeznem.

Csak később, az autóban kezdtem el gondolkodni egy kicsit. Az ördögbe is! Ennek nem jó vége lesz. Alena olyan a vaj, és egy hangmérnök után egy újságíró sem rossz parti. Mindennek Zita az oka, miért dobott ki tegnap? Ha ezt nem teszi, most észre sem venném, hogy milyen szép, kerek térde van ennek az Alenának... Marha-