Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - VETÉS - Szitási Ferenc: Atomsorsú cinkék csőrében a fák (vers) - Németh István: Emlék (vers) - Mészáros János: A madarak énekelnek (vers) - Mészáros László: Kinevezés

tem el Packával. Az eredmény: a legszívesebben egy jót aludnék most is. De legalább ezeket a lapokat kellene átnézni...

Igyekeztem odafigyelni arra, amit olvasok, de nem nagyon sikerült. Mindig eszembe jutott valami, majd Zitánál állapodtam1 meg hosszabb időre. Biztosan nem tetszik majd neki, hogy hétfőn nem mentem el hozzá. Valahogyan ideges az utóbbi időben. Igaz, nem csoda, vizsgák, államvizsga a küszöbön és ehhez hasonlók, megértem, csahát mintha hullámvölgybe kerültünk volna. Nem baj, majd kievickélünk belőle, előfordult ez már nemegyszer a három év alatt... Hohó! Itt valami ismerős nevek vannak, nézzük csak! „Felmentették funkciójából Velecký mérnököt, az üzem gazdasági osztályának vezetőjét, és helyette Varga elvtársat nevezték ki, aki..." Hát persze! Erről az üzemről írtam első nagy riportomat, a szocialista munkabrigádokról. A kész riportot elvittem Liptákhoz, az üzem igazgatójához, hogy olvassa el. Nagyon elégedett volt, és ha jól emlékszem, lengyel vodkával kínált. Vagy moszkvai volt? Velecký, Velecký... az a kedélyes öregúr! Igen, akkoriban ment férjhez a lánya, csinos fruska volt, bent járt egyszer az apjánál a lakodalom ügyében. Hogy is hívták? Nem, nem jut az eszembe... Szóval Veleckýt leváltották. Ez érdekes, hisz ha jól emlékszem, Lipták jóban volt Velecký vei! Velecký még a régi gárdából való, és most új emberek kellenek a gátra. Üj emberek, új rendszer, ebben van valami. Ezt megnézhetném. Holnap kimegyek az üzembe...

Másnap persze nem mehettem ki, mert a bíróságra kellett futnom, kedden délután meg kiment a fejemből az egész. Délig a Zenitben ültem, a színház üzemi konyháján megebédeltem, és elmentem Zitához. Egy kicsit összevesztünk. Azt mondta, egész hétfőn várt, délután még egy gyakorlatot is kihagyott miattam. „De te inkább elmentél inni és zabálni Modorra“, vágta szemembe a vádat. Mindent beismertem, önkritikát gyakoroltam és bocsánatot kértem, és már-már úgy látszott, hogy szent a béke, de akkor kijelentette, hogy „ma viszont én nem érek rá, háromtól CSISZ-gyűlésünk van az iskolában és nekem muszáj leadnom a funkciómat.“ Ezt azonban már képtelen voltam elismerni. „Észre sem veszik, ha nem leszel ott“, érveltem, de Zita hajthatatlan maradt, és megéreztem, hogy ez amolyan büntetésféle. „Hát jó, de ne felejtsd el, hogy más nő is van a világon.Viszlát, drágám!“ Meresztgette rám ugyan a szemét, de nem szólt semmit. Rendben van. Beültem a „Nyolc és fél“-re. Este nekikezdtem a csallóközi témának, de hamar elálmosodtam.

Reggel azzal az elhatározással ébredtem, hogy kimegyek az üzembe, de szerencsére még idejében eszembe jutott, hogy a bíróságra kell futnom. Osztrák—szlovák—magyar valutacsempész társaságra mondták ki az ítéletet. Unalmas ügy volt, ráadásul nem működtek a hangszórók, néhány méterrel a vádlottaktól alig értettünk valamit. Nem baj, azt a százhúsz szót könnyen megírom az ügyről.

Az ítélethirdetés előtti szünetben az egyik kollégával — az Igaz Szótól volt — lementünk a büfébe. Amint ott szopogatjuk a Kofolát a sarakban, egyszercsak egy nagyon ismerős fiatalasszonyt pillantottam meg. Általában kitűnő az arcmemóriám, csak arra nem emlékszem soha, hol az ördögben láttam már az illetőt! A hölgy két másik fiatal nő társaságában volt. Az egyetemről ismerném? A kollégámnak gyanús lehettem, mert meglökött és rámkacsintott. „Jó kis dögök, mi?“ Nevetve válaszoltam. „Barátom, ezek igaz szavak!“ Kisütöttük, hogy több mint valószínű válóperügyben vannak itt, és ez elég érdekes lehet, érdekesebb, mint a valutacsempészek, és ezért követtük őket. A tárgyalóterem előtt majd hasra estem. Micsoda szerencse! „Ja- nák kontra Janákné szül. Velecký Alena.“ Hát persze! Velecký lánya. No, szép kis házasság lehetett, ha már válnak is. Az Igaz Szó képviselőjét elküdtem, hogy várja meg ez ítélethirdetést a csempészek ügyében, és megkértem, legyen olyan jó, tudassa majd ezt velem. Természetesen beleegyezett, a férfiszolidaritás nevében. Persze, engem most már egészen más szempontból is érdekelt az a kis nő, de ezt nem kötöttem az orrára. Beültem a Janák kontra Velecký perre.

Már itt is a vége felé jártak. Már csak egy értékes kanadai takaróról volt szó, amelyet állítólag Janák elvitt magával, mikor elköltözött a közös lakásból és — Alena szerint — eladta. Janák azonban tagadta ezt. Végül megállapadtak, hogy ez lényegtelen, és rövidesen kimondták az ítéletet. Közben elugrottam a csempészekhez, és éppen elkaptam a befejezést. Majd vissza, a kis Velecký lányhoz. Illetve, most már elvált asszonyhoz. A gyerek az anyjánál marad, az apja akármikor meglátogathatja, Janák köteles visszavinni a TV-t, amelyet jogtalanul vitt el. Kész, vége. Ismertük egymást.