Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Emil Boleslav Lukáč: Versek

Emil Boleslav Lukáč

kimenő (részletek)

Nem, nem és nem. Miért e tagadás? Vérszagtól hőkölsz, testvérgyilkosságtól? Homo homini lupus, ezzel vádolsz?

Kereszt riaszt el? Vagy csókos Judás?

Nyaktiló szült ily fölháborodást?

Az, hogy a kazamaták homályából

egy visszhang szól csak? Puskatussal ápolt

törvény? Hogy nincs és nem lesz haladás?

Vagy tán a képmutatók ringye-rongya? Hidra, minek a haszon minden gondja, a százfejű, a tál körül ülő?

Hisz igen. Barlangból léptél ki éppen. Ám visszatérni, ehhez érdem kell.

Ki sebesült csak, másoknak rendel, bőven akad döfés, gennyedő régen.

Fürdik a hamvas arc a pír tüzében, a szem ragyog, a szív életre kel. így felel a részvétre: részvéttel. Árvízkor nyúl a kar eképpen.

Üj közösségnek új testvéri tánca várja, hogy lehulljon magányod lánca. Szabadba, hagyd a fakó falakat!

Szívek kórusa hív, halld, veled érez, csatlakozz hát éltető énekéhez, bár rekedtes még, s talán elakad.

Nem szirének hangja ez, szélhámos, hazug dal, amely ingoványra csábít?

Nem véreb, ki így, aranyszájjal ámít?

Üres maszk; kábítószer, halálos?

Vagy olcsó tréfa lenne csupán? Nos ki, ki az, akit aljas szíve rávitt?

Egy kínlódás nem volt elég talán itt, theatrum mundi kell, a nép álmos?

Sebet szaggatni ujjal, égő lázban, Coriolanusként járni a házban.

Elúnt tragédia, kit érdekel?

Hogy léptünk egyre több csalódást hozzon, s föl-le utunkra csak vér záporozzon?

A vox humana ezért énekel?

És mégis igen. Mert a hit így mondja, a hit zengi így. Nincsen visszaút.

A még beteg szív egyet tudva tud: létért lét jár. A halált halál ontja.

Eredj hát. Ismét a jog horizontja vesz körül: egyenlőség, tiszta kút — a privilégium-had messze fut, eltűnik a rikoltó pávapompa.

Bár forgács már, csak hazahív a munkád. Tőle ne félj, hisz mindig úgy simul rád. Testvéri ritmuslánc vár, sorakozz.

Próbáld meg, az élet rajtad is átég, meglásd, megéri ez a tűzijáték, próbáld utolszor. Aztán visszakozz.

postscripium (a Szeretet nélküli szerelem című könyvből)

Csodaszép volt mindez, mindez mindmáig fojtogat.

Titkolt dobaj, mi félénket bátorrá bujtogat.

A sorstól lekiabált csönd, min lázadás lesz úrrá.

S a közös kirohanások: Éljen az élet, hurrá!

Csodaszép volt mindez, s részben talán még él is itt.

Érzem (az emlék hamura emlékeztet kicsit) virágzó ajkak illatát, sok bús gátat, lehullót, s az augusztusi tejútról messzeszállt éji hollót.

Simkó Tibor fordításai