Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Duba Gyula: Ívnak a csukák

ébred: na, ma biztosan történik valami. S nem történik semmi.

— Nehéz ezt megmagyarázni — mondta —, hasonló érzéseket csak a költészet fejez ki néha. Ismeri ezeket a sorokat?

„Mint aki a sínek közé esett — vad panoráma, rémes élvezet sínek között és kerekek között...''

— Nem pontosan az, amiről beszéltem — tette még hozzá —, de valami hasonló...

Az asszony nagyon figyelmesen nézte, és nem mosolygott.

— Most modern, tragikomikus hősnek képzeli magát, ugye? Amolyan korszerű Don Qui- joténak, aki eleve kudarca Ítélt harcot viv a gonosz világ szélmalmaival?

Pózolva meghajolt. Játszott, színészi tehetség nélkül.

— Igen. Az vagyok.

Ezt már nem lehetett pajkos fintor nélkül hallgatni.

— Mivel tudná bizonyítani...?

— Azzal, hogy megostromlom az elérhetetlent. Találkozzunk ma este! Kérem... Elég tragikomikus?

— Nem — mondta az asszony —, hol...?

— A múzeum előtt. Eljön...?

A legragyogóbb mosolyát villantotta rá.

— Nem tudom. Talán ...

— Éjfélig várom — mondta Jani —, vagy ha akarja, reggelig.

'Úgysem jön el, gondolta, és este nyolcig tekintélyes mennyiségű italt fogyasztott. Azért iszom, mert egy csodálatos nővel van találkám, de biztosan nem jön el... magyarázta egy barátjának... Részeg volt.

Az asszony eljött. Röviddel utána érkezett a múzeum elé. Látszott, hogy sietett. Le kellett fektetnie a gyerekeket, és mesét mondania nekik Piroskáról meg a gonosz farkasról, hogy elaludjanak.

Jani emlékezetéből kiesett ez az éjszaka. Csak az érzékei mélyén őrzött meg belőle valami sima, lángoló melegséget és tökéletes boldogságérzetet, de az emlékek képét őrző értelem számára csak bizonytalan kavargás maradt utána. Részletek villantak fel, melyek a következő pillanatban elmosódtak, valószerűtlenné és fantasztikussá váltak. Valahol egy sötét utcában sétálnak és csókolóznak, szorosan öleli az asszonyt, és az nem ellenkezik, visszacsókolja, és úgy viselkedik, mintha szeretné. S a nappal józan világossága mellett mindez olyan hihetetlennek tűnt, hogy csak a fejét rázta, és nem tudott mit kezdeni az emlékeivel. Egy képre azonban egész határozottan emlékezett, annyira az emlékezetébe vésődött.

Hajnal felé az asszony lakásán megkérdezte, hogy felgyújthatja-e a villanyt egy pillanatra. Az asszony először nem engedte, s ő nagyon kérte, hogy engedje meg. Valami képet, valami vizuális emléket akar erről az éjszakáról, mert tudja, hogy az asszony nagyon szép... S erre megengedte, hogy egy másodpercre felgyújtsa a fényt, kiegyenesedett előtte büszkén és magabiztosan, és ő szó nélkül, ámulva nézte ruhátlan testét.

— Nagyon szép vagy... Soha nem felejtelek el.

— De igen... elfelejtesz, tudom... — És egyenesen a szemébe nézett. — Nem akarom, hogy elfelejts! — Megfogta a kezét. Hallod, nem akarom... — És megcsókolta még egyszer, hosszan.

Másnap mégis kételyei voltak, és az asszony csak megerősítette kételyeit. Utána ment, mert látni akarta és új találkozót kérni, folytatni kettőjük furcsa és izgató ismeretségét, melyet most mindennél többre értékelt. S az asszony akkor is mosolygott rá, kedvesen, mint azelőtt, de semmivel sem melegebben, vagy bizalmasabban. Első szavaival egészen kétségbe ejtette.

— Szegény fiú.. most azt hiszi, álmodta az egészet....

— Igen — intett, és nem merte tegezni, ma- gázta továbbra is, viselkedésében nyoma sem volt a győztes férfi fölényének. Képtelen volt fölényesen viselkedni, alázatos maradt. Mint akit váratlan ajándék ért, és igénytelenségében nem vágyik többre.

Azután már nem is találkoztak. Jani még elment néhányszor az asszony elé, de az nem jött soha, úgy gondolta, szándékosan kerüli. Elszomorodott, mert nem értette, hogy az asz- szony mért nem akarja többé. Ügy érezte, az élet filmkockaszerű képek sorozata, s a jelenségeknek nincs okuk és folytatásuk, pillanatokig tartanak, és elenyésznek. Látszólag egyik pillanat szüli a másikat, de a folytonosság bármikor megszakadhat, és akkor az ember az elmúlt perccel már nem tud mit kezdeni. A perc csak a lelkében hagy nyomot, emlék marad, hogy néha nosztalgikus vággyal elővegye, és fakuló fényét még egyszer megcsillantsa maga előtt.

Napok múltán a szomorúságát indulat váltotta fel. Mit akart tőle az az asszony? Szolgálati úton levő férjét csalta meg vele. Övé volt, a felelősség-vállalás minden igénye nélkül, kötetlenül. Sajnálta? Vagy szórakozni vágyott, és kihasználta az adódó lehetőséget? Semmit nem tud róla. Azóta talán megbánta tettét és igyekszik elfelejteni azt az éjszakát. Felejteni pedig mindenkinek joga van.