Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Duba Gyula: Ívnak a csukák

tudomást szerzett, hogy a felesége világos nappal egy ismeretlen fiatalembert ápolgatott egy átjáró alatt! Ezért 'kell várnia. Mert egyszer majd jön. Talán ...

S amikor találkoztak, nem ismerte meg, az asszony köszönt rá jókedvűen:

— Jó napot. Nem ismer?

— Ö, igen — nyögte megzavarodva és rémülten —, természetesen, maga mentett meg, amikor a sínek közé estem. Hiszen napok óta magát várom...

Eddig csak a képzeletében élt az asszony, gyönyörűen, titokzatosan és elérhetetlenül, s most egyszerre ott állt mellette, rámosolygott, és a valóság tökéletesen fedte a képzeletbeli képet. Karcsú, hajlékony asszony, bronz árnyalatú hajjal és szürkészöld szemmel. Orra egyenes, szája szép vonailú, melle nagyszerű. Egészében barátságos, bár kissé fölényes, és túlontúl magabiztos.

— A megmentője lennék — nevetett az asz- szony —, de miért ütötte meg az az ember...?

— Két villamos közé kerültem, s őt annyira felbőszítette, ahogy ott álltam azon a keskeny szigeten, hogy leütött. Talán azt hitte, fogadásból mentem oda. Vagy rossz napja volt...

— Szegény... — mondta együttérzőn az asz- szony —, magának is roissz napja volt.

— Téved... azon a napon találkoztunk.

— Ö... — gyors mosolya Janira villant —, az nem ért meg magának akkora pofont.

Kezet nyújtott és elköszönt. Jani utána nézett, tekintetével a sarokig követte. Szívesen csoportosította pont óikba megfigyeléseit, s most a következőket állapította meg:

nőismerősei értéktelen tramplik, könnyű őket megszerezni, és még könnyebb néhány találkozás után elfelejteni;

ehhez az asszonyhoz hasonló nővel még életében nem találkozott;

nem is találkozhatott, mert egyszerűen alkalmatlan arra, hogy ilyen asszonnyal találkozzék, miután az igazi nőkkel szemben bátortalan;

mindezek ellenére jó volna ilyen nővel találkoznia.

Jó volna... jó volna... jó volna — ismételgette magában —, de hiszen találkozhat. Holnap újra megvárja őt.

És várta másnap, harmadnap, egy hétig minden délután. Majd heteikig nem várta, úgyis hiába várja, nem jön, és haragudott rá, hogy miért nem jön. Néha megkérdezte önmagától: Miért jönne...?

S mialatt így ingadozott a harag és a megbocsátás két véglete között, a szerkesztővel is beszélt, megkérdezte, miért találja pesszimistának. S a szerkesztő megmagyarázta neki, hogy miért, azt is megmondta, mi legyen az

írásaiban, hogy közöljék, és Jani megígérte, csinál egy ilyen írást, egész biztosan. De már nem tudta megírni, hiába ígérte meg, mert közben besorozták tüzérnek, és tudtára adták, hogy október végén az újoncokkal bevonul.

A bevonulásig már csak két hete volt, és újra a rádió előtt várakozott. Makacsság, vágy és unalom vitte az asszony felé. A két hét alatt eljön még mindennap, aztán eltűnik a városból. Meg kell mondania az asszonynak, hogy nem önszántából nem várja ezután, várná szívesen, de el kell mennie. Bár talán nem mond neki semmit, közömbösen váltanak majd néhány szót egymással, és elválnak. S ő nagyon megnézi az asszonyt, hogy érzékei mélyén megörökítse és magával vigye alakját, bőre színét, mosolyát. S közben tudta, hogy mindez csak játék, komolytalan, alapok nélküli lelkesedés, de jó volt így játszadoznia, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy legfontosabb dolga jelenleg a rádió előtt várakozni.

Egészen megdöbbent, amikor az asszony megjelent a lépcsőfeljárón. Kicsit később jött, a többiek után.

— Régen nem láttam — nevetett rá kedvesen —, merre járt?

0, istenem, suttogta Jani, idegeimre megy ez a nő.

Nem mondta neki, hogy hetekkel ezelőtt mindennap várta őt. Azt mondta, elutazott, és tegnap érkezett vissza.

Aztán elkísérte, és megmondta, hogy két hét múlva bevonul.

— Elűz a sorsom a maga közeléből — mondta patétikusan.

— Katonának megy? Ne mondja! Olyan mulatságos, rövidszárú csizmája lesz magának is?

— Olyan — sóhajtott szerencsétlenül —, sarkantyú nem csörög rajta, de azért úgy kopog majd a járdán, mint a huszárlovak patája...

Az asszony jókedvűen felkacagott.

— Ö, de sajnálom... hiányozni fog...

Játszik velem, gondolta Jani, de nem baj.

Szabad néki... Reménytelen szerelme ez az asz- szony.

Erősen és megmagyarázhatatlanul vágyódik utána. Azért megmagyarázhatatlanul, mert nem az övé.

Kérésére elmesélte a hétköznapjait. Néha ír, gyakrabban iszik. Éjszakáit mulatókban tölti. Korlátokat nem ismer. S közben szüntelenül vágyódik valami után. De nem tudja, mi az. Nincs alakja, lényege, és mégis hiányérzetet kelt benne. Titokzatos üresség ez, amit nem lehet betölteni. Ha megy valahová, levelet kap, vagy új ismerőssel találkozik, mindig várakozó izgalom tölti el, és mindig csalódik. Reggel így