Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - Duba Gyula: Ívnak a csukák
nincs kedve szállás miatt zavarni, az állomáson alszik ma éjjel. A váróterem bőrfoteléi kényelmesek, s ha a vasutasok vagy razziázó rendőrök nem keltik fel, ki is alussza magát. A város neonfényei káhultan hunyorogtak a meleg, nyári éjszakában. Micsoda éj lenne, ha az ember nem volna egyedül! A nagyváros utcája vasárnap éjfélkor néha sivárabbnak tűnhet fel, mint a Góbi-sivatag. Bár mindenütt emberek sietnek, egymásba karoló fiatal párok, vidám társaságok egy éjszakai falatozó előtt virslit esznek és bort isznak hozzá, de aki egyedül van, hatványozottan érzi a magányt. Gyalogosan indult éjszakai szállása felé, és az embereket figyelte. Határozott céllal, magabiztosan igyekeztek valahová, s egy sem tart közülük oda, ahová ő. A zsebükben papírpénzek lapulnak, ma még majd isznak valamit, táncolnak néhányat, és hazamennek, szeretni egymást. A Stefánia kávéház előtt megállt, hallgatta a zenét. Kalimpáló zongorajáték kísért egy szál hegedűt, s az egészet gyors dobpergés festette alá. Céltalanul benézett a terembe. Ismerőst keresek, mondta megnyugtatón a jegyszedőnek, benézek egy pillanatra ... Benéz és bennmarad, morogta dühösen a piros arcú öregember, ismerem az ilyeket... Jani nem törődött a 7sörtölődéssel, körbejárt az asztalok között, csupa idegen arc. Csupa jókedvű és felhevült idegen arc. Feljebb, a Krivánban, verekedtek. Megvárta amíg jönnék a rendőrök, és autójukon elvisznek két ittas férfit és egy nőt, aztán kedvetlenül tovább ment, és az állomás előtt leült egy padra. De nem bírta sokáig a magányt és a csendet, amelyet csak a vonatfüty- työk és a tolatásnál összecsattanó ütközők zaja zavart. Gondolatai nem voltak, elálmosodott. Ügy érezte, ha itt marad, a padra kell feküdnie, nem bír ülni tovább, mert nyomasztó súly- lyal nehezedik rá a meleg éj, az egyedüllét, a problémái és annak a tudata, hogy teljesen közömbös a világnak, hová megy most, és mit csinál... Az állomás falatozójában egy korsó sört és öt kiflit vásárolt. Itt jobban érezte magát. Körülötte pultok mellett hangoskodó emberek álltak, söröztek és pacallevest ettek, itt-ott féldecit ittak a sörhöz, vagy borozgattak. A levegőben kaotikus zaj és füstfelhők úsztak, kipirult arccal, egyértelmű pillantásokkal partner után nézelődő nők tarkították a kavargást. Egy dülledt szemű nő vaskos, görbe lábakkal Jani mellett is megállt, és megkérdezte: Hová utazik, fiatalember...? Még nem tudom, felelte mogorván, még gondolkodom rajta... Kérhetne addig egy féldecit, ajánlatta a dülledt szemű... Jó, ingatta a fejét, talán majd később, ha már tudom, hová utazom... Kiflit eszel, nézte meg erre a nő, olyan éhes vagy... ? És otthagyta. Akkor kiment a peronra, és az állomáson átdübörgő éjszakai tehervonatokat várta. A vonat céltudatos dolog, minden perce meghatározott, és ahová elindul, oda meg is érkezik. Néha késik, de azért megérkezik, és vidáman! füttyent, ha befut az állomásra. Már pirkadni kezdett, amikor beült a váróterembe. El is aludt, de egy vasutas felébresztette, és a jegyét kérte. Maga ezzel szórakozik, mondta ingerülten a vasutasnak, nem talál jobb szórakozást...? Amikor fél négy tájban a hajnal színesre festette keleten az égboltot, elindult a város felé. Éjszakája véget ért. Egy a sok közül. A hűvöstől összeborzadt, és vágyakozva várta az első napsugarakat. Lassan ment, kényelmesen, hogy hatra érjen le a Grandhoz, amikor már nyitva lesz, beül majd egy sarokba, és alszik egy rövid félórát. Aprókat lépett, az utca egyik oldaláról a másikra tért, és számolta a lépéseket, míg belé nem zavarodott. Ütját úgy irányította, hogy a Horgász Szövetség irodája előtt vezessen. S az egyre színesedő hajnalban, amit már át meg átjártak a ferde, vörös napsugarak, hosszan farkasszemet nézett a kirakatban levő óriási, tátott pofájú csukával. — Na — mondta neki —, mit nézel olyan mérgesen...? „Tisztelt Kovács elvtárs! Levelünkhöz mellékeljük hozzánk beküldött írását, melyet helytelen kritikai hangvétele és; tisztázatlan ideológiai álláspontja miatt nemi közölhetünk. Véleményünk szerint Ön, indokolatlanul, túlsötéten lát mindent, nincs érzéke az élet derűs oldalai iránt, és figyelmen kívül hagyja társadalmunk építő jellegű eredményeit. Ingerült, bíráló hangvétele pesszimizmusra utal. Részt vett már ön május elsejei felvonuláson? írásaiban és életszemléletében tegye magáévá egy ilyen felvonulás konstruktív optimizmusát, s írásait közöljük...“ A rádió épülete előtti parkban ült egy pádon, virágok és élénkzöld fák között. Pesszimista vagyok egy vidám korban — töprengett, kár, hogy elmúlt már május elseje, most várnom kell egy évig, hogy megfogadhassam a szerkesztő tanácsát... Összehajtogatta és eltette a levelet. Az asszonyt várta. Három napja várta délutánonként, amikor a rádió munkatársai elhagyták az épületet, de az asszony nem jött. S ő azon gondolkodott, miért nem jön. Szerkesztő, és kötetlen munkaideje van? Kiutazott? Beteg? A férje nem* engedi dolgozni, halálosan féltékeny rá. Talán arról is
