Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Duba Gyula: Ívnak a csukák

nincs kedve szállás miatt zavarni, az állomáson alszik ma éjjel. A váróterem bőrfoteléi kényel­mesek, s ha a vasutasok vagy razziázó rendő­rök nem keltik fel, ki is alussza magát. A város neonfényei káhultan hunyorogtak a meleg, nyári éjszakában. Micsoda éj lenne, ha az ember nem volna egyedül! A nagyváros ut­cája vasárnap éjfélkor néha sivárabbnak tűnhet fel, mint a Góbi-sivatag. Bár mindenütt embe­rek sietnek, egymásba karoló fiatal párok, vi­dám társaságok egy éjszakai falatozó előtt virslit esznek és bort isznak hozzá, de aki egyedül van, hatványozottan érzi a magányt. Gyalogosan indult éjszakai szállása felé, és az embereket figyelte. Határozott céllal, maga­biztosan igyekeztek valahová, s egy sem tart közülük oda, ahová ő. A zsebükben papírpénzek lapulnak, ma még majd isznak valamit, táncol­nak néhányat, és hazamennek, szeretni egy­mást. A Stefánia kávéház előtt megállt, hallgatta a zenét. Kalimpáló zongorajáték kísért egy szál hegedűt, s az egészet gyors dobpergés festette alá. Céltalanul benézett a terembe. Ismerőst keresek, mondta megnyugtatón a jegyszedő­nek, benézek egy pillanatra ... Benéz és benn­marad, morogta dühösen a piros arcú öregem­ber, ismerem az ilyeket... Jani nem törődött a 7sörtölődéssel, körbejárt az asztalok között, csupa idegen arc. Csupa jókedvű és felhevült idegen arc. Feljebb, a Krivánban, verekedtek. Megvárta amíg jönnék a rendőrök, és autóju­kon elvisznek két ittas férfit és egy nőt, aztán kedvetlenül tovább ment, és az állomás előtt leült egy padra. De nem bírta sokáig a ma­gányt és a csendet, amelyet csak a vonatfüty- työk és a tolatásnál összecsattanó ütközők za­ja zavart. Gondolatai nem voltak, elálmosodott. Ügy érezte, ha itt marad, a padra kell feküd­nie, nem bír ülni tovább, mert nyomasztó súly- lyal nehezedik rá a meleg éj, az egyedüllét, a problémái és annak a tudata, hogy teljesen közömbös a világnak, hová megy most, és mit csinál... Az állomás falatozójában egy korsó sört és öt kiflit vásárolt. Itt jobban érezte magát. Kö­rülötte pultok mellett hangoskodó emberek álltak, söröztek és pacallevest ettek, itt-ott féldecit ittak a sörhöz, vagy borozgattak. A levegőben kaotikus zaj és füstfelhők úsztak, kipirult arccal, egyértelmű pillantásokkal part­ner után nézelődő nők tarkították a kavargást. Egy dülledt szemű nő vaskos, görbe lábakkal Jani mellett is megállt, és megkérdezte: Hová utazik, fiatalember...? Még nem tudom, felelte mogorván, még gondolkodom rajta... Kérhetne addig egy féldecit, ajánlatta a dülledt szemű... Jó, ingatta a fejét, talán majd később, ha már tudom, hová utazom... Kiflit eszel, nézte meg erre a nő, olyan éhes vagy... ? És otthagyta. Akkor kiment a peronra, és az állomáson át­dübörgő éjszakai tehervonatokat várta. A vo­nat céltudatos dolog, minden perce meghatáro­zott, és ahová elindul, oda meg is érkezik. Né­ha késik, de azért megérkezik, és vidáman! füttyent, ha befut az állomásra. Már pirkadni kezdett, amikor beült a váró­terembe. El is aludt, de egy vasutas felébresz­tette, és a jegyét kérte. Maga ezzel szórako­zik, mondta ingerülten a vasutasnak, nem talál jobb szórakozást...? Amikor fél négy tájban a hajnal színesre festette keleten az égboltot, el­indult a város felé. Éjszakája véget ért. Egy a sok közül. A hűvöstől összeborzadt, és vágya­kozva várta az első napsugarakat. Lassan ment, kényelmesen, hogy hatra érjen le a Grandhoz, amikor már nyitva lesz, beül majd egy sarokba, és alszik egy rövid félórát. Apró­kat lépett, az utca egyik oldaláról a másikra tért, és számolta a lépéseket, míg belé nem za­varodott. Ütját úgy irányította, hogy a Hor­gász Szövetség irodája előtt vezessen. S az egyre színesedő hajnalban, amit már át meg átjártak a ferde, vörös napsugarak, hosszan farkasszemet nézett a kirakatban levő óriási, tátott pofájú csukával. — Na — mondta neki —, mit nézel olyan mérgesen...? „Tisztelt Kovács elvtárs! Levelünkhöz mellékeljük hozzánk beküldött írását, melyet helytelen kritikai hangvétele és; tisztázatlan ideológiai álláspontja miatt nemi közölhetünk. Véleményünk szerint Ön, indoko­latlanul, túlsötéten lát mindent, nincs érzéke az élet derűs oldalai iránt, és figyelmen kívül hagyja társadalmunk építő jellegű eredménye­it. Ingerült, bíráló hangvétele pesszimizmusra utal. Részt vett már ön május elsejei felvonu­láson? írásaiban és életszemléletében tegye magáévá egy ilyen felvonulás konstruktív op­timizmusát, s írásait közöljük...“ A rádió épülete előtti parkban ült egy pádon, virágok és élénkzöld fák között. Pesszimista vagyok egy vidám korban — töprengett, kár, hogy elmúlt már május elseje, most várnom kell egy évig, hogy megfogadhassam a szer­kesztő tanácsát... Összehajtogatta és eltette a levelet. Az asszonyt várta. Három napja várta délutánonként, amikor a rádió munkatársai elhagyták az épületet, de az asszony nem jött. S ő azon gondolkodott, miért nem jön. Szerkesztő, és kötetlen munkaideje van? Kiutazott? Beteg? A férje nem* engedi dolgozni, halálosan féltékeny rá. Talán arról is

Next

/
Thumbnails
Contents