Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - Demény Ottó: Versek
ságok mellékessé válnak, a gondolat elfedheti azokat. A halott kő élő testté, mozdulattá, vagy csupán elvont gondolattá válhat. Az építészet legyőzi az anyagot, és kihasználja tulajdonságait, a szobrászat képes arra, hogy megszüntesse az anyag eredeti fizikai létezését. Ez az utóbbi folyamat megy végbe az indiai templom- építészetben. Az anyag eredeti tulajdonságai itt mélyen el vannak rejtve a formák alatt, melyek alól képtelenek előtörni. Ezekből az épületekből nem lehet kiolvasni az anyagi megterhelés hatását, itt nem lehet találni falakon vagy oszlopokon nyugvó tetőszerkezeteket, melyek ésszerűen adnák át a megterhelést a tartó elemeknek. Mindenütt csak a különféle irányba nyüzsgő formákat látni, melyek függetlenítve vannak az anyag belsejében lejátszódó folyamatoktól. Más világnézet szemléletéből fakadt ez a művészet, de mégsem csak a különcsége az, amellyel az európai embert vonzza. Valahogy jólesik itt feloldódni ezeknek az ösztönszerű érzéseknek az őstengerében. A megszokott logikához egyébként ragaszkodó agyunk, és a rendszerek fantázia nélküli vázához szokott szemünk nem lázong ebben a formatébolyban. Talán jó néha felhagyni az értelmes okok kutatásával, jó néha elszabadulni az értelem hasznos, de fakó világától. Talán mégsem olyan távoli ez a művészet, amely az agyat mellőzve közvetlenül a szívhez szól, hiszen ott él még ősösztönként az emberi tudat alatt. életforma Elindulok kihajtott nyakú ingben, kezemben lóg a vaskos aktatáska. Balmellemben ismerős szorítás — ez már nem hagy el amíg élek. A parkban lompos lány locsolja az égővörös virágágyakat, s a villamos a megállóba siklik, peronjáról még egyszer visszanézek. Csüggedt vagyok. Talán a vak melegtől, vagy mert sokáig olvastam az éjjel. Világhírű írókról szólt a könyv. Egy megcsömörlött rend költőiről. „akkor megfordult s mellbevágta — maga is részeg, rohadt árulói" Később valahogy megbékéltek, kicserélték feleségeiket. M. úgy ujjongott, mint egy kisgyerek: Lakást kaptunk, képzelje! Távfűtéses. Bólintok: ez már régen járt maguknak. Hát, nagy dolog így negyvenévesen. Kiteregetem papírjaimat s dolgozni kezdek — hátha sikerül. Tudom, a sorsom mit sem változik, hát nem áhítok ordító sikert. Düh vagy öröm, fáradtság, akarat? Ma ez sarkall, holnap valami más. Közben az élet lassan elpereg. Nem látom Rómát, Londont, Tokiót. Esténként korán hazaérek. Gépelek, eszem, bekapcsolom a tévét, s ha ez is elmúlik — ágyamba dőlve, némán hallgatom, mint neszez az éjszaka köröttem. Itt, Európa lüktető szívében, két nap között, mielőtt még elalszom. valami zöld szél Eltemettem kékszájú halottaimat. De őt nem sikerült, nem sikerülhetett — itt lobogtatja kamaszkoromat valami zöld szél, vad s eszeveszett. Meghengerget ma is a szénaszagban, s elver mellőlem félelmet, iszonyt. Sóvárogva dőlök méltatlan viszonyokba, mint a gyerek, kit vaskos nénje ront. És nem elég! Áhítozom a szépre. Pihekönnyű, légies szeretőre. Aki retteg, ha odahúz szívére, hogy izzó arcomat ingével megtörölje. föld, víz, hamu Föld, víz, hamu! Ha létünk végetér — eldől az élet értelme egészen. Rettegtem szelíd halottaimért, míg elfogytak a szenvedésben. Ma nincsenek álszent virágaim. Föld, víz, hamu! Ha létünk végetér. Míg elfogyok a szenvedésben — rettegek élő szeretteimért. Demény Ottó Magyarország
