Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - Jankovich Imre: Gondolatok Pandu Lénában egy ősi buddhista sziklatemplomban
Jankovich Imre gondolatok egy ősi buddhista sziklatemplomban Lenyűgöző India ősi építőművészete. Lenyűgöző a szó eredeti értelmében. Elragadtatva és tanácstalanul állok Pandu Lénában, és szemlélem az ősi buddhista sziklatemplom belső terét képező lüktető forma-orgiát. Az európai mértékletességhez szokott szemet elkábítja az a robbanékony — valahonnan az ősforrás mélyéről felbukkanó művészet, amely Kjahuraho, vagy pedig Madurai templomainak szentélyei közé halmozódik. Nincs egy támpont a zsibongó formák özönében, melynek segítségével ki lehetne hámozni a kompozíció alapgondolatát. Itt nincs meg az a világos központi tengely, amely oly áttekinthető rendbe fűzte a klasszicista építészet tömegeit. I I / I 1 Megkísérlem segítségül hívni a gót építészetet, ezét a hasonlóan szenvedélyes stílusét. Rövidesen rájövök azonban, hogy támpontul ez az ismeret sem szolgál. A gótikánál az érzések túltengése ellenére, a tobzódó formák alatt könnyen fel lehet fedni a logikus rendszert, amely az európai ember gondolatmenetéből fakadt. A középkor egységes világnézete egy szabályszerűen megadott irányba mozgatja az anyagot. Itt mindig megvan a rendszeresen ismétlődő kezdet, azonos mindig az irány és megtalálható a formák logikus befejezése. A gót épület felületi síkjain — hasonlóképpen az indiai építészethez — optikai túlsúlyban vannak a díszítőelemek — a szobrászati alkotások, de ami fontos, nincsenek ellentétben a gravitáció törvényeivel, sőt éppen ellenkezőleg: a fizikai erők jelenlétét hangsúlyozzák. Más a helyzet egy indiai épületnél, pontosabban egy régi indiai templomnál. A szemlélő itt úgy érzi, mintha más bolygóra került volna, ahol más természeti törvények hatnak, ahol más irányú a vonzóerő, ahol ismeretlen elemekből tevődik össze a különböző szerkezetű anyag. Ez az építészet lényegében más, mint az európai, meddő tehát az a kísérlet, amely összehasonlítás és analógiák útján szeretné földeríteni a lényeget. Ez a módszer csupán ahhoz a megállapításhoz vezethet, amit már előre is sejtünk, hogy az indiai művészet kifejezési formája teljesen önálló, és minden ismert stílustól különböző. Azonban ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a hindu művészet a kollektív hindu szellem egyik anyagi megnyilvánulása, India lelkivilága ismeretének segítségével megtalálhatjuk a legtermészetesebb kulcsot a művészi alkotások megismeréséhez is. Ez az út az első pillanatban nagyon is egyszerűnek látszik. Az akadály azonban akkor jelenik meg, amikor fölismerjük, hogy az indiai múlt kulturális időszakai — térben és időben — távolról sem olyan egységesek és elhatároltak, mint ahogyan az Európa kultúrtörténetében volt. A hinduizmus — India általánosítható világnézete, vagy ha úgy tetszik, vallása —, az emberiség legtágabb keretű, a legkevésbé határolt ideológiai rendszere. Megfér benne a legkezdetlegesebb fétisimádattól a legbonyolultabb elvont bölcseletig minden eszmei árnyalat. A védákban megörökített eredeti hit — úgy, mint a többi természeti vallásnál, mítoszok és varázslatok láncolata. Távolról sincs azonban annyi emberi vonás ebben a kultuszban, mint amennyi az ókori görög mitológiában volt. A védák korában élő ember állandóan kiszámíthatatlan szellemek, gonosz démonok hatása alatt élt, kiknek jóindulatát mágikus szertartások, sötét varázslatok segítségével igyekezett biztosítani. Még a legjelentősebb természeti erőket szimbolizáló — már bizonyos egyéni jellemvonással bíró — istenségek, mint például Indra, a vihar, vagy Varúna, a hold megszemélyesítői is kiszámíthatatlan vad szellemek, akik csak a „szóma“ bájital okozta máPandu Lénában
