Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Jankovich Imre: Gondolatok Pandu Lénában egy ősi buddhista sziklatemplomban

mórban tekintenek kegyesebben a halandókra. A világ sorsát itt teljesen kiszámíthatatlan despotikus erők irányítják. E felfogás következtében nem alakulhatott ki magasabb színvonalú világnézet, csupán a rituális formák meglehetősen kaotikus rendszere.

Később, a bonyolultabb társadalmi szervezet kialakulása idején, a világmindenségről alkotott elképzelések magasabb színvonalat érnek el. A brahmanok kiváltságos kasztja dolgozta ki a védákban, majd később az upanisádokban azt az elvont vallási spekulációt, amelyet nagyon is egyoldalú egyszerűsítéssel a lélekvándorlás tana, formai vonalon pedig a kasztok rituális tisztasága jellemez. A hindu ember számára az anyag, a természet nem objektív valóság, hanem rendszert és értelmet nélkülöző csaló illúzió, szabályozhatatlan jelenségek működési tere, amely a bizonytalanság és a félelem forrása. Valószínűleg így alakul ki a mindent betöltő egység, a Brahma képzete is. E hit szerint Brahma mindennek a lényege. Brabmában feloldódik az egyén — az Atmanna'k nevezett „én“. Atman is Brahma tartozéka. Aki képes eljutni Brahma megismerésének magaslatára, az megszabadul a látható illúziók rabságától, számára nem marad más, csak Atman, a világmindenség alaktalan „én“-je, amely azonban mindent magába foglal. Ezen a magaslaton véget ér már a gondolkodás és a megismerés fogalma, mivel a gondolkodás és a megismerés tárgyi vonatkozású, Atman számára pedig nem létezik objektum. Brahmánál végződik minden látás és elképzelés. Brahma teljességével szemben az anyagi világ csak árnyék, az érzékszervekre ható csaló illúzió.

India mindig hajlamos volt a misztikus elképzelések végnélküli részletezésére. Érthető tehát, hogy a védákban, és később az upanisádokban rögzített gondolatokat aszkéták, zarándokok és szofisták generációi mindjobban elmélyítették, és más és más szemszögből világították meg. Ennek következtében az irányzatok, szekták és reform- mozgalmak egész serege keletkezett. A dzsainizmus esetében például a Titrhankarasz- nak nevezett huszonhárom nagy oktató, és főleg az utolsó tanító, Mahanirára gondolatai sok tekintetben több mint kétezer évvel megelőzték világrészünk bölcseletét. Sziddhartha Guatama herceg — kit a „felvilágosodott“ névvel tisztelnek hívei — új tanaiban továbbfejleszti és rendszerezi kora eszméit. Tanítása lényegét a szenvedésről szóló négy igazságban szövegezte le: 1. „A szenvedés szent igazsága a következő: szenvedés a születés, szenvedés a halál, szenvedés a betegség, szenvedés az öregség, szenvedés elveszíteni a szeretett személyt, szenvedés együtt lenni a gyűlölt személlyel...

2. A szenvedés keletkezésének szent igazsága a következő: szomjúság az, mely újjászületésétől az újjászületésig gyötör; a vágy és kéj szomja, a keletkezés szomja, az elmúlás szomja az! 3. A szenvedés legyőzésének szent igazsága a következő: meg kell szabadulni a szomjúságtól minden vágy elhagyásával és elpusztításával. 4. A szenvedés megszüntetéséhez vezető út szent igazsága a következő: nyolc ösvényű út vezet oda; az igaz hit, igaz elhatározás, igaz szó, igaz tett, igaz élet, igaz törekvés, igaz gondolat, igaz elmélyedés... Főleg az igaz elmélyedés vezet a tanítás legvégső ígéretéhez, minden szenvedés, és minden kívánság megszüntetéséhez, a Nirvánához. „A Nirvána nem a menés és nem az érkezés, nem a halódás, sem pedig keletkezés. Nincs kezdete, nincs folytatása: ez a szenvedés vége!“ A buddhista szemlélet az elmélyedésben, a teljes semmibe olvadásban látja az egyetlen kiutat az életből, a szenvedésből. Az élet itt rövid, fájdalmas út (az örök és végtelen Nirvánába térés előtt, melyet legjobban az élet tagadásával lehet átvészelni) — nem látni tehát, nem akarni és nem érezni. Az anyagi világ, a természet továbbra is állandóan változó, rendszertelen és érthetetlen káosz, a képzeletek játéka, lázas látomás, amellyel az embernek sors-kapcsolata van, de amelyet nem foghat föl, és nem érthet meg.

Ez a spekulatív, az anyagi világtól elforduló szemlélet Indiából kiindulva, rövidesen meghódította az egész keleti világot. Magában Indiában azonban túl mély forrása volt az eredeti természeti hitnek, a babonás démonikus ösztönöknek, amely elmosta a buddhizmus elvont tanát, de egyben magával ragadta a brahmanizmus metafizikai elemeit. A hinduizmus a buddhista személytelen vallásrendszer reakciójaként jelentkezik. Valószínű, hogy a hinduizmus diadalában része volt a már kikristályosodott kasztrendszernek is, melyet nem tudott fellazítani a demokratikusabb szellemű buddhizmus. Az ősi helyi istenek összeolvadásával megjelennek és hatalmas méretűvé nőnek a megszemélyesített természetfölötti erők, ezek a mindenható, vadsággal, kegyetlenséggel, és érzékiséggel teli sokfejű és sok kezű lények. Mindenekfölött ott van