Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Egri Viktor: Mikes szerkesztő úr

Egri Viktor

szerkesztő úr

Valahányszor a húszas években Pesten jártam, egy-egy friss írásommal mindig felkerestem a Pesti Napló szerkesztőségét. Első alkalommal Mikes Lajoshoz utasítottak; az Est-lapoknál ő döntött a tárcák, versek és színházi cikkek sorsa felett. Később már tudtam a járást, fogadó óráin egyenesen őhozzá mentem.

Biztos ítéletü, rendkívül figyelmes, nagy tudású szerkesztő volt, s ami a legfontosabb: .szigora mellett önzetlenül jóakaró. Ma is úgy él bennem, mint a jó szerkesztők eszményi mintaképe.

Amikor először jártam nála, meglepett, hogy az átadott novellát nem rakta félre, nem süllyesztette el íróasztalába azzal a megjegyzéssel, hogy jelentkezzem a feleletért két hét múlva, de szétnyitotta a kétrét hajtott lapokat, intett, hogy foglaljak helyet, és belemerült az olvasásba. Feszengtem a széken, még sohasem esett meg velem1, hogy valaki előttem olvasta volna írásomat, s most ez a „mindenható“ szerkesztő teszi, akiről az a fáma járta, hogy nyomban a papírkosárba hányja az írást, ha valami bántó hiba feldühíti. Attól tartottam, hogy egyetlen vesszőhiba miatt rám formed:

— Fiatalember, tanuljon meg előbb magyarul írni, mielőtt hozzám benyit.

De nem ez történt. „A toronyszoba“ volt a novella címe. Talán balladás, szlovákiai jellege kapta meg, hogy az első oldal átfutása után rám emelte átható tekintetét.

— Eredeti írás! ... Maga odaát él, Szlovenszkón?

Láng öntött el. Érdeklődése oly meleg és barátságos volt, hogy a torkomat feszítő csomó hirtelen feloldódott. Tehát nincs baj a nyelvezettel, a novella nem lehet rossz, ha néhány további kérdés után folytatja az olvasást. Végül az asztal fiókjába nyúlt, és letett elém huszonnégy pengőt. Nem kellett a novella megjelenésére várnom, elkerülve a pénztár formaságait, ott nyomban megkaptam a honoráriumot. Annyit láttam még, hogy a nevemet és írásom címét beírta a noteszába, s mikor zavart-boldogan kibotorkáltam, még utánam szólt:

— Jöjjön el máskor is!

A huszonnégy pengőt vegyem kitüntetésnek, jegyezte meg, mert ennél többet csak Móricz Zsigmond kap.

Az esztendő végén megjelent a Genius kiadásában első regényem, és amikor felvittem hozzá a tiszteletpéldányt, egyenesen megkérdezte:

— Nem volna kedve itt, Pesten megtelepedni?

Nem tehetem, öreg szüleim vannak, szükségük van a segítségemre, feleltem. Hat fivérem van, az idősebbek családos emberek, szétszórva élnek, ki Pesten, ki Losoncon, ki Pozsonyban, egyedül én, a legfiatalabb maradtam a szülői házban; elháríthatatlan, hogy én maradjak otthon mellettük.

— Nagy áldozat. Csak meg ne bánja — jegyezte meg Mikes.

Egy alkalommal, amikor benyitottam a szobájába, már ült nála valaki. Magas homlo- kú, kissé kopaszodó, negyven év körüli férfi volt. Szürke ruhája kopottas volt, de gondosan ápolt. Élénken megmaradt emlékezetemben, hogy kopottas ápoltságában volt némi elegancia is.

Mikes ezúttal is kivételt tett velem. Egy bocsánatkérő szót mormolt látogatója felé, és a tapasztalt szerkesztő gyakorlatával átfutotta a lapokat. Egyszerre megakadt.

— Ez itt nem jó, barátom. Minek ez a filozofálgatás — intett magához. — Retardálón hat, unalmas.

Perbe szálltam vele. Védtem az igazamat. A kifogásolt részt én nem találtam unalmasnak, ha kimarad, az írás veszít „mélységéből“. Ekkor csengeni kezdett a telefon. Mikest valahová elhívták. Egy-két percre magamra maradtam az idegennel.

MIKES