Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Egri Viktor: Mikes szerkesztő úr

Ügy éreztem, némi gunyoros, egyben elismerő pillantással figyel.

— Fiatalemeber, író nem védi az írásművét — törte meg a csendet, és hangjában is éreztem a kedvességet és gunyorosságot.

Mikes visszajött, és kék ceruzával áthúzta a kifogásolt részt.

— E nélkül közöljük — mondta, és ezúttal utalványt írt, a pénztárnál kellett felvennem a honoráriumot.

Kint a lépcsőházban megálltam. Nyugtalanított az idegen megjegyzése. Nem mozdulhatok innen, míg nem beszéltem vele. Vagy tíz perc múlva jött. Bemutatkoztam, és ő kezet nyújtott.

— Nagy Lajos vagyok — mondta meg a nevét.

— Kérem, magyarázza meg nekem, miért ne védjem írásomat, ha szentül meg vagyok győződve róla, hogy igazam van — támadtam rá, noha a neve tisztelettel töltött el. Jól ismertem novelláit, szerettem fanyar, merész hangjukat.

— Miért hagyta ott a novellát, ha érezte, hogy igaza van? Ez megalkuvás, fiatalember

— felelte, s megint gunyorosan, fürkészve mért végig.

Igaza volt, pirulnom kellett.

Aztán egy furcsa mozdulatot tett, mintha ezzel is értésemre szerette volna adni, hogy nem érdemes ellent mondani.

— Különben is, ne vitázzon! Abból sose lesz baj, ami kimarad. Inkább abból, amit meghagynak.

Mikes szerkesztő úr egy esztendő múlva megismételte ajánlatát, ezúttal foghatóbb formában. Olvashatta a Prágai Magyar Hírlapban megjelent színházi kritikáimat; dolgozhatnék náluk a színházi rovatban. Olyan kitüntetést jelentett a felszólítás, hogy nagyobbról nem is álmodhattam volna, hiszen a színpadnak nem kisebb tudósa, mint Kárpáti Aurél írta itt a jelesnél jelesebb tanulmánynak beillő színházi kritikákat — de én ismét nemet mondtam.

A húzodozásnak ezúttal egy másik oka is volt, s azt azon nyomban el is mondtam a türelmesen hallgató Mikesnek. Az esztendő tavaszán Beöthy László, három színház teljhatalmú ura és vezetője, pályázatot hirdetett. A feltételek szerint a pályanyertes vígjáték a Belvárosi Színházban, a dráma pedig a Magyar Színházban került volna bemutatásra. Nyáron a véletlen a vonatban összehozott Szomor Józseffel, volt matematika- tanárommal. Az Ipoly mellől jött egy vadászatról, Beöthy vendége volt, s este, vacsora után, a házigazda megkérdezte tőle, vajon ismer-e engem? Név szerint megnevezett, és hozzáfűzte, hogy a kitűzött pályázat első díját én nyertem el „Boldogok szigete“ című színjátékommal. A tél vagy a tavasz folyamán be is mutatják darabomat. Szomor azt felelte, hogy évekig a tanárom volt, és nem lepi meg, hogy előadható darabot írtam; deákkoromban az önképzőkör elnöke voltam, és kollégája, az irodalom tanára, mindig dicsérte dolgozataimat.

A pályázat eredményét szeptember végén kellett volna kihirdetni, de a lapokban semmi hír nem jelent meg róla. Pesti fivérem is átnézte a lapokat, a döntés nem kerülhette el figyelmünket. Mi történhetett a pályázattal, miért késik az eredmény publikálása? A türelmetlenség Pestre kergetett, első utam a Király Színházba, Beöthy igazgatói irodájába vezetett. Az előszobában feltűnően csinos hölgyek várakoztak — én primadonnajelöltnek néztem valamennyit — térdig felhúzott szűk szoknyában, csodás lábakkal, és képeslapok első oldalára kívánkozó, mosolygós arccal. Bevallom, engem a nagy várakozásban sem az „őzbokák“ és „darázsderekak“, sem a pompásan kikészített arcok és hajzatok nem izgattak. Engem egyedül a „vezér“ véleménye érdekelt. Végre bejuthattam én is a plüssdiványos, elég kopottas és rendetlen szentélybe, és amikor bemutatkozás után szerényen célzást tettem mindarra, amit tanáromtól hallottam, barátságosan végigmért, és gyors egymásutánban kétszer is megjegyezte:

— Hát maga ilyen fiatal!

Utána értésemre adta, hát igen, valóban a legjobbnak ítélik darabomat, vannak ugyan hibái, de ő maga is előadhatónak tartja. Hogy miért nem hirdetik ki a döntést? A dolgot nem szabad elsietni, legyek türelemmel, hiszen fiatal vagyok, nem mulasztok el semmit. Nézzek körül a színházakban, szabadjegyet kapok a Nemzetibe is, csak hivatkozzam bátran rá, és utazzak nyugodtan haza, amint az ügy eldől, értesítést küld.