Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: A világidejűség költészete

mint a lángészgondolat, hiába húzza kisujjára a gyűrűt, amellyel ott teremhet, ahol akar, a kölcsönkapott pálcát is hiába suhogtatja, amellyel hüllővé, madárrá, teknőc hasaaljává változtathat, a halhatatlanság, ha valahol terem, a világidejűség biológiai gyárában készül, az örök változáson, az örök születésen keresztül. Ezért nem érzem a nemiségről szóló szavait soha bántőknak, mert nem a pillanathoz szól­nak, hanem az örök érvényesség metaforái. Költőivé avatta őket, de egyben kizárhatatla- nul és kiemelhetetlenül beleötvözte, belezárta verseinek áramába, liliom- és rózsanevek közé, halál és élet közé, költészetének kelyhében porzóként és bibeként tündökölnek. Bizonyára sokkal hosszab bolyongásra lenne szükség, hogy e költészet rengetegjének vala­mennyi fáját megszámlálhassuk. Filológiai pontossággal elrendezzük és rendszerbe fog­laljuk. De a Juhász Ferenc teremtette világ­idejűség az olvasónál is invokálhat olyan időn kívül eső pontatlanságot, ahol a lényeges és a lényegtelen, a rendkívülien fontos és az elenyésző békésen megfér egymás mellett. Valamennyi nagy költeményét felemlíteni amúgy sem volt célunk, inkább csak az össze­foglalt sugallatot igyekeztünk rögzíteni. Egy- egy verse amúgy is külön tanulmányokat követel. A Krisztus lépesmézének temetőjében dantei Cicerone kellene, aki a látszólag egy­színű csontok különféle színét összeszámolná. A költő életéért való aggódás meg ismét más alkatú recenzenseket kívánna, akik a szarvas­sá vált fiú szavaival gondolkodnának érte és felőle: Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, szitakötő-szemű anyád virraszt érted. De ebben a megfogalmazásban egyszeriben összezsugorodna az a kozmikus és szélesebb világkép, amelyért maga a költő küzdött négy hangra szerelve, „jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul“. Az alól pedig, hogy fizikai lényé­nek földrajzi helyét keresgéljük, maga a költő ment fel, amikor konkréten megfogalmazza saját kiindulópontját, magánnyal és közösség­gel küzdő versében, a „Babonák napja, csü­törtök: amikor a legnehezebbében: „s elindu­lok hazafelé, ázottan, életreszántan / a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszaká­ban“. S így sorolhatnám a részletek elől való kitérés indokait, s talán azzal is érvelhetnék, hogy a rögzített felismerés, a rögzített meg­értés már önmagában is egy tágabb felisme­rés, egy tágabb megértés fragmentje csupán. Az, amihez visszatérnék, talán még az, amit elöljáróban mondtam, hogy Juhász Ferenc költői világának megismeréséért harcolni fo­gunk vele, ellene és érte. Mint látjuk, e három fogalom tulajdonképpen egyet jelent. Az el­lene vívott harc a költő harcát is jelenti, amely a Sánta család kordokumentumából saját lírájának magasságáig emelkedik, az elődök árkait átlépve megtalálja önmagát. Ebben a vonatkozásban az elődök idézése is csak arra volt jó, hogy rávillantson ennek a birkózásnak démoni erőfeszítéseire, a griff- madári szárnyalás mesékentúli és népkölté­szeti hagyományokon átívelő igazságára. A teljes költői integritás amúgy is illúzió. A Rabbe Grillet-i antiregény sem képzelhető el Balzac és mások nélkül, Ady versének szép költői sora: „sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek“ — hangzatos igazságnál alig­ha jelenthet többet. Persze a megismerés állan­dó és következetes harcot jelent. Egyetlen re­cenzió legföljebb a rávillantás, a ráismerés és a fölismerés mozaikjait igényelheti magának. A költő prozódián felüli időmértékének fel­ismerését, a világidejűség fogalmának az átérzését és a halhatatlanság Juhász Ferenc-i dialektikájának feltérképezését. Elhelyezni őt az európai és világköltészet áramában aligha lehet feladatunk. Tán elsietett vállalkozás is lenne. Egy ilyen hierarchikus megértést a köl­tő nem is igényel magának kortársaitól, hi­szen még a virágokkal folytatott dialógusában is így beszél: Ti azt úgy sem értitek, hogy amit én nyitok, az a virág beszélni tud, és szebb, mint a holdas Nárciszok, a szára föl, az űrbe nő, a jövő-időnek illatozik, porzóira száll az üstökös idő, szirom-dongája nem hervadozik, hogy bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat, hordok magamban pikkelyeket, sárkány­taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat, tollakat, csillag-ködöket, tengert, növényt, tüzet, vasat, meszet ó, ezt ti holdban-remegő virágok úgysem értitek! Nem érted Rezeda:, Zsoltina, pedig nálam te élsz tovább Jajrózsa, Vízililiom, Nárcisz és Szarkaláb.

Next

/
Thumbnails
Contents