Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - Fábry Zoltán: Egy magyar jakobinus köszöntése
Fábry Zoltán Élte hatvanadik évfordulóján mindenki másnál kötöttebben és kötelezettebben fordulunk egy ember felé, akiben bocsánatos, de büszke önzéssel, igazoltan és felszabadultan önmagunkat köszönthetjük. Ki kell mondani a bizonyosságot: az 1918 után kisebbségi létbe zuhant magyarság egyik legfontosabb plusz-adekvációja Balogh Edgár életműve. összmagyar példa lett, és ami még fontosabb: a Duna-táji népek koeg- zisztenciájának lelkes ihletője és reális kodifikálója. Realitás: kimondottuk Balogh Edgár értelmezésének kulcsszavát. Nem volt lelkendező ifjú fantaszta vagy naiv utópista; mindig az adottság talaján állt: kilátástalanságok útvesztőjében kikereste, kikutatta és kipróbálta a lehetőségek útnyitó csapását. A szociográfia így lett magyar valóságformáló erő: „íratlan történele m“. Hadvezér volt, aki seregek után kutatott, szervező, aki látott és láttatott, tudott és tudatosított. Egyedül kezdte, és önmagát kiteljesítve, száműzöttként végezte, hogy új hazájában aztán élőiről kezdjen és próbáljon mindent. Amit azonban létrehozott, az közösségi lelkü- let és összefogás volt. Senki — magamat is beleértve — nem adott, nem hozott annyi szépségesen szükséges, pozitív realitást, telítettséget a szlovákiai magyarságnak, mint ő. A Sarló kollektív tett és eredmény volt, és ez a kollektivitás egy nevet jelentett: az indítóét és lezáróét. Ez eredménnyel kapcsolatban most döbbenek akkori relatív fiatalságára. Amikor egy aktatáskával a kezében, a Romániába kiutasított Sarló-vezértől könnyes öleléssel búcsúztam a stószi országúton, Balogh Edgár mindössze 29 éves volt! Huszonkilenc éves, és már mögötte volt élete legszebb műve: a lezárt csehszlovákiai fejezet. Itt és ekkor egy ember egy eddig sose volt újat teljes erőbevetéssel teremtett meg! A kisebbségi lét nemcsak messianisztikus túlkompenzáltság lehet, de a provincializmus csapdája és kerítője is. Az adottságok vállalásával, a realitások felmérésével azonban a buktatók közösségi valósággá és erővé egyenlít- hetők. A szükségből erényt csinálni, az erényt kollektív példává fokozni — ennyi volt az a történelmi lecke és eredmény, melyet ma már így formuláz- nak: „Trianon területi vesztesége az idő távlatában óriási nyeresége lett kultúránknak és szellemi tájékozódásunknak“ (B. Nagy László). De e munka valósítására Balogh Edgárok kellettek: újat vállalók, orientálódók, vitázók és szervezők. Balogh Edgár vitapartnernél több volt: ő lett a dialógus állandó kívánalma, készenléte és tudata. Intellektuális nyugtalansága csak így keresett és találhatott célt és értelmet a túlsó parton: társat, kézfogást, egyszintűséget. És mindegy volt, hogy ez a köztársasági elnök audenciáján történik-e, a cseh tudós dolgozószobájában, vagy a szlovák munkanélkülivel való beszélgetésben. Hogy a cseh és szlovák diáksághoz ö találta meg az utat, az hídverő szerepéből már önmagától adódott. egy magyar jakobinus köszöntése
