Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Fábry Zoltán: Egy magyar jakobinus köszöntése

Húsig, vérig, lélekig érőn csak a kisebbségi sors szellemembere élte meg és vetítette ki önmagából az egytáji népeket, nemzeteket összefogó közösségi tudatot. Másoknak — a birtokon belül levőknek — erre nem volt szükségük; regressziós fokon ez indolencia aztán csak lerázandó kolonccá és majdani szomorú valósággá görcsösödött — a kitelepítésekben. De a kisebbségi magyar — esettségében és kényszer-objektivitásában — megtalálta a helyzetéből adódó vállalást és többletet: szószólója és praktizálója lett a közösségi lehetőségnek és elkötelezettségnek. Az Ady hirdette Duna-táji jakobinizmus itt és most egyszerre új értelmet — létértelmet — kapott.

Ez a jakobinizmus teljesedett ki az összekötő princípium megtestesítőjében, Balogh Edgárban. Mutassatok még valakit, aki e tájak népeinek oly értője, szószólója, mérője és közösségi tudatosítója, mint ö! A Szudétáktól Olténiáig mindent és mindenkit ismer: nyelveit és embereit, kultúráit és börtöneit, magasságait és mélységeit minden vonatkozásban megélte! És ha ez a Duna- táj népeivel, kultúráival valamilyen államközösséggé summázódott volna, én első elnökének csak Balogh Edgárt tudtam volna elképzelni, őt, aki annyi hazában volt és lett alkalmatlan idegen — közösségi, magasabb rendű igazával.

Nem rajta, nem rajtunk múlt, hogy az igazolás, a bizonyosság, a beteljesülés elmaradt, vagy csak részben realizálódott. Egy valami azonban cáfolhatatlan: a tegnapi „m agyar, oláh, szláv bánat“ új fogantatása Balogh Edgárban — a kisebbségi magyarban — vált közösségi valósággá, és így példává. Ideje lenne, hogy ezt a tényt mások is meglássák és nyugtázzák. Hatvanadik születésnapjára ezt kívánjuk neki, magunknak, Duna-táji mindnyájunknak: magyaroknak és nem magyaroknak.

Szabó Gyula: Háború és béke („Ecce vita“ sorozat, 7.)