Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A lélek ellenáll (Szenes Erzsi naplója)

A líra azonban nem halt meg, a Szerelmet és halált énekelek költője az élet durva kényszere alatt csak évekre, évtizedekre elhallgatott, ahogy sok nagy költő megrázó élmények, elbírhatatlannak tűnő terhek alatt megrokkan és összeroskad, majd újból talpra áll, és szenvedéseitől edzettebben folytatja ott, ahol abbahagyta. A jelek szerint Szenes Erzsiben is valami döntően hatalmas élmény, talán az emlékezés puszta ténye, a Naplóval való foglalkozás, a múltba merülés, a régi fájdalmak és sebek felidézése, felpattantotta a hallgatás zárát, és tavaly, 1965 augusztusában verses vallomás született, a Nem siratlak, amelyet itt

— állításom igazolásául, hogy bár valami visz- szavonhatatlanul elmúlt, elmerült a költőben, ám lírája nem halhatott meg — teljes egészében idézek:

Nem sirattalak, mikor füstként szálltai Auschwitzban az ég felét

szívedből, szemedből, egész valódból szállt a füst, s én nem sirattalak —

Mert köveket kellett volna sírnom, s nem könnyeket.

De a kövek csak a váltamat nyomták, s a szívemet húzták le a föld felé.

Nem sirattalak —

S mégis, még most is, oly sok év után, ha magányosan megyek az utcán, hangosan mondom magam elé: szegénykém, édes madaram, angyalom, anyám.

A hollandiai Anna Frank egy amszterdami ház padlásán, szigorú elzártságban élve rója papírra fénytelen napjainak történetét, szlovákiai sorstársa a körülményekhez képest szabadon él, megvan a mozgás lehetősége, érintkezhet a környező világgal, és bizonyos kockázatot vállalva utazhat is — meglátogathatja az Eperjesen tengődő, Rilkét és Goethét fordít- gató Sebesi Ernőt —, de a sűrűn megjelenő gonosz és bárgyú rendeletek önkéntes szobafogságra ítélik: irtózik a külvilágtól, úgy érzi, hogy rárakták a világ gonoszságát, nem sóhajt, nem jajong, csak a szíve dalolja, egy másik nyelven, a Volgán hajót vontató rabok Ej uhnyem énekét. Versek születnek, naplójához menekül, melynek írása megmenti az idegösszeroppanástól, de mindig érzi, hogy a tűzzel játszik: ha naplóját felfedezik, veszélybe hozza magát és családját.

1942-ben, a fiatal lányok elhurcolásával kezdődő deportálások idején háromszor is elfogják, egyszer be is kerül a deportáltak közé, de sikerül kiszabadulnia. Padláson, pincében, egy ismerős orvos lakásán bújkál, majd 1942 decemberében, amikor tarthatatlanná válik a helyzete, átszökik Magyarországra. Szülei az auschwitzi gázkamrában pusztulnak el, egyik fivérét 1944 novemberében az SS-ek lövik agyon Besztercebánya környékén. Ő maga a felszabadulás után visszamegy Nagymihályra, naplója egyik részét megtalálja a fáskamrában, ahol apja elrejtette, de hiába ássa fel az egész kertet, kiadatlan kéziratai — öt-hat kötetre való regény, novella és mese —, nem kerülnek elő.

A Napló azonban még így csonkán is a teljesség érzésével hat, 1938—42 között írt közel ötven verse is jelesen tanúskodik arról, hogy szenvedésben fogant költészete időálló értékű. Ezekben a versekben lázad a sorsa ellen, mely nem engedi kisgyermeket ringatni, csak a gyűlöletet nevelheti szívében. Vízióiban érzi, hogy élve eltemetik, de fel kell támadnia, hogy megjelenjen a leszámolás órájában.

A rabsággal egyértelmű zártság mélyebb kapcsolatba hozza a könyvekkel. Roger Martin du Gard Thibault-családjából merít erőt, de Aranyból is, Toldi estéjének szépségéből, Kuncz Aladár Fekete kolostorát mint egy fekete márványból faragott mementót látja az emberiség szeme előtt, és minél nagyobb a sötétség körülötte, annál erősebben bízik abban, hogy a szellem igazi nagyjai ,,biztosan írnak, írnak tovább, ha nem szobában, akkor valami zugban, pincében, szegletben, egy darab fehér papír csak akad, s ha nem írnak, emlékezetük őrzi a feljegyzendőt. Itt is, ott is, amott is, elszórva a széles világon — Európa földjén — külőn- külön, s mégis egységben a lélek ellen- á 11.“

Tudja azt is, hogy a könyvek emléke az emberek emlékénél sokkal erősebb, s egyikmásik olyan elevenen él benne, mintha csak tegnap olvasta volna, és nem húsz évvel ezelőtt.

Az anyagi javak fogynak körülötte, ínség fenyegeti őt és családját, semmijük sem marad, csak a könyvektől nem fosztják meg őket.

„Ha tudnák, felfognák, milyen kincsünk ez nekünk, biztosan rendeletet hoznának, hogy zs... házakban nem szabad könyvnek lennie — írja. — Ha tudnák, ha értenék, milyen gyógyír a könyv, milyen balzsam, hogy vannak órák, mikor mindent pótol, magát az életet! Mert hisz a legfőbb törekvésük, miután anyagi javainkat elkobozzák, hogy megbénítsanak, ösz- szezúzzanak, lelkileg, idegileg, hogy soha többé ne tudjunk feltámadni. Soha annyit nem olvastak még zsidó házakban, mint most, este nyolc