Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Az embörakadály
figyelő Az embörakadály Tömörkény István születésének 100. évfordulójára 1914, az első világháború kitörése, váratlansága, szokatlansága, döbbentése valóban az Ady-fogalmazta „különös, különös nyár-éjszaka“ volt. Korszakbontó caesura, hirtelen kipúposodott vízválasztó gerincvonulat: emberek kollektív múzsája, vak, tündöklő illúziója, melyet nyomon követett az emberi nyomorúság és nyomorultság elmarad- hatatlansága. Az első világháború, mint tömegmámorban, rózsás, nótás nekilódulásban fogant pa- roxizmus, kezdeti hőfokán még a Thomas Mannokkal, Döblinekkel, Anatol France- okkal és Bródy Sándorokkal igazolta és igenelte önmagát, és csak kevesen voltak, akik az imperialista háborút kezdettől és állhatatosan embertelenségi maximumként tudatosították. Ady összegező parolája, az „ember az embertelenségben“, áthághatatlan erkölcsi irányvonalat rögzített. Az embertelenségbe kényszerült ember csak az embertelenség ellenerejeként állhatta meg a helyét. A háború emberpróbáját csak az az író állhatta ki, aki eszmélve és eszméltetve elért az emberségi tudat elkötelezettségéhez. 1914-18 — a huszadik század első vizsgája és vizsgáztatója — az írótollak kivédhetetlen hétpróbájává nehezült. Talán lesznek, akik elcsodálkoznak, miért kell ezt itt és most, Tömörkény Istvánra emlékezve, elmondani? A köztudat Tömörkénnyel kapcsolatban más képet dédelget, és elfelejti a legfontosabbat: Tömörkény művészetének és emberi magatartásának a háborúban és a háború által való kiteljesedését. Itt szerényebb keretek és megnyilatkozások között megismétlődött az, ami az Ady-értékelést máig is eltorzítja. Ady kiteljesedése és csúcsfoka: háborús lírája, háborúellenes magatartása, emberségben való dacoshűséges megmaradása. És mindenkorra érvényes és halhatatlan példázása — az „ember az embertelenségben" — még ma sem kapta meg reális adekvációját: köztudati visszhangját. A háború tollakat görbít és tollakat egyenesít: gerinceket roppant szolgahajlon- gásba, vérfertőzésbe, és gerinceket merevít emberré, emberségbe. Az imperialista háború — két világháború bizonyítja — kegyetlenül és irgalmatlanul vizsgáztat embereket, írókat. Aki bírta a próbát, megmaradt holnapra. Tömörkényt mai centenáriumán joggal sorolhatjuk a legnehezebb emberpróbát kiálló és így az ölelőn példázható írástudók kis táborába. És ez nem véletlen. Az Ady megbecsülte Tömörkény ezzel visszamenőleg is hitelesíti Ady csalhatatlan meglátását: „Az a magyar bölcs és művész, aki Tömörkény volt, a szívemé volt“. E sorok célja nem más, mint fokozottan és hangsúlyozottan Tömörkény háborús írói és emberi magatartására irányítani a figyelmet. Előttem a nálamnál hivatottabb Tömörkény-értő — Czibor János — ezt már rég megtette. Az itt magától adódó Ady-pár- huzamot ő sem kerülhette ki: „A (háborús) válságok lényege: magas erkölcsi és emberi eszmények — hamis körülmények között ... A „Nótázó vén bakák", ,,A mesebeli Jánosok" tragikus időszaka ez... Az öreg regruták becsülete, fegyelme átragyog a hazugságokon ... a folytatás pedig már Tömörkénynél is: rádöbbenés a hazugságokra". Tömörkény első reflexe, a mindenki akkori alapérzése: megtenni azt, amit a haza becsülete megkíván: „Ha már híj a király, hát betömegelünk" — mondják a tanyai magyarok. Tömörkény, az öreg katona, a régi boszniai okkupáció nosztalgiájával már-már azon a ponton van, hogy önként jelentkezik. Ne csodálkozzunk ma ilyen lelkesedésen. Szeged egy másik irodalmi nevezetessége — Balázs Béla — az intellektus magas hőfokán ezt valóban meg is cselekedte, hogy utána megírja naplóját: „Lélek a háborúban".
