Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Az embörakadály

A háború első hónapjai még nem tépnek szemeket és szájakat: „Nem megy minden úgy, mint azelőtt, de azért még sincsen az a nagy felfordulás, amit a gyerekész sejtett, meg várt". Lassan változik a kép és a hangulat: „Az első katonahalottakat a fél város kísérte a halóporába, ma hatot is visznek, s nem megy utánuk sőnki. Mindönt mög lőhet szokni." Szemérmes szomorúság rezignál: „Ez így van. De mégis milyen szomorú az, hogy mindönt mög lőhet szokni." Az öregék még berzenkednek: nem hiszik, hogy íiaik elestek: „Hát én nem hiszöm a fiamat. Mert tudja kend, az is valóságosan olyan volt, mint a gummilabda. Hát mit képzel kend az ilyen embörről sógor." És a két öreg egyértelműleg „beleállapodik abba, hogy nem hiszik a fiakat". Idővel azonban mégis megdöbbennek, „hogy a fiaikat viszik és rettentő sűrűségben távoznak elfele". A sorra kerülő öreg regruták „országszolgákká" szépülnek. Baj csak egy van: asszonyokra maradt a férfiárvult föld: „Ha a fiák behaladhattak, mink is behaladhatunk. Más itten a baj... hogy üresen hagytuk a földet".

Móricz Zsigmond nyomor rángatta, kenyérért gyilkoló háborús „szegény embereinek" itt nyoma sincsen. Kiskocsmái beszélgetésekből áll össze kis emberek öröme és búja, elfeledkezése és —filozófiája. A szeretet gesztusa simít itt: a háborús züllesztésben az emberség szemérmes, hivalkodás nélküli, de biztos tudata és gesztusa. A novellák karcolatokká szerényednek. Péter László, Tömörkénnyel kapcsolatban, találón „irodalmi kisplasztikáról", „szegedi mikrokozmoszról" beszél. Igaz író mikrokozmosza azonban mindig makrokozmoszt köivetít: világot, emberiséget, emberséget. Erkölcsi realizmust kis és nagy vonatkozásban.

tömörkény talán soha életében nem írta le azt a két szót, hogy emberi szolidaritás, de mindegyik sorában ezt szolgálja, ezt vallja, ezt akarja." Csak Juhász Gyula rokon szerénysége hibázhatott így rá Tömörkény szemérmes humanizmusára! Amikor Tömörkény azt mondja: „A kocsiban ül egy magyar", akkor ennek ember-érvénye van. A magyar Tömörkénynél: ember-szinonima, ember-próba, ember-bizonyosság. Ember-maga- tartás, melyet az embertelenség vált ki.

A háború igazságot közvetít. Provokál, kivált, eszméltet, átalakít, változtat. A háború, az embertelenség szennyes áradata milliókat sodor magával. Háborúban ár ellen úszni csak az tud, aki látni mer, szólni mer. Az eszmélés itt szinte áthághatatlan fallá magasodik: mindennél magasabbrendű, veszélyes felismeréssé. A falon embernek, írónak át kell jutnia, meg kell ismernie, mi van a túlodalon. Az igazság: titokfejtő művelet. És egyszerre minden visszájára vált és változik. A háború igazsága hazugságként lepleződik le és döbbent.

Tömörkény kemény magyar fiataljai, meghajszolt éltű öreg regrutái a kötelesség becsületeként kerültek a háborúba „harcmoraj idején". És futnak és tépnek és marnak az évek. Mi marad mindebből az otthoniaknak? A remény. „Az most a táplálék, amit ingyen adnak, annak nem verték föl az árát." Hol van már a tegnapi lelkesedés? A gazdag paraszt és fia honin marad: „A sok föld kihúzta a lutribul... Hát akkor az, akinek nincsen földje, a halálát tartozik adni azért, akinek sok a földje." A háború itt már szájbarágó igazságot mond. További fokon így hangzik a szó: „semmiféle járványos betegség nem dühöng a háború betegségén kívül". És a crescendo egyszerre csak leüti a dögletes disszonanciát, az igazságot: „A háború égedelmes világ. Háborúban úgy sincsen Isten. Hanem gyilkolás van."

A háború elmarasztaltatott. Igazságban: gyilkosságban. A háború: gyilkosság! Minden mai felismerés ide torkoll. Minden igaz magatartás innen datálódik. Tömörkénynél szinte váratlanul és bombaként robban a keserű látlelet. De ez nem a tömörkényi hangvétel és hangfekvés adekvát szava és vibrálása. Hol a szó, mely a maga módján hitelesíti a gyilkosság makrokozmikus igazságát? Miként, hogyan formálja ki ugyanezt a szegedi kisplasztika? Hol itt a szegedi mikrokozmosz kézjegye? Ügy hiszem, megtaláltam.

A mindent felfaió háború nem ismer határokat, akadályokat. Özönvíz minden vonatkozásban. A sok lövészárok feltöltéséhez, a hadi tudomány — végeredményében a gyilkolás mesterségének — elsajátításához sok kaszárnya kell. Szegeden a kaszárnyavész magába falta a kendertermelési szakiskolát is. A hosszú névből rövidet csináltak: kendörakadémiát, melyből — játékos bakatorzítással — tengörakadémia lett, majd: embörakadémia. „Azt lehetett volna hinni, hogy a háznak a névváltoztatásai ezzel