Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Könyvekről
Egri Viktor ■ Könyvekről Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem Már indulásakor, első kisregénye (Gerinctörés, 1959) megjelenése idején felfigyeltünk Somogyi Tóth Sándorra. A négy esztendővel később, 1963-ban megjelent Gyermektükör — a kitűnő kezdet után — izmosodó művészetéről, egészséges éréséről tanúskodott, egyúttal azt is jelezte, hogy ez az ígéretes, erős tehetség, szakítva a hagyományos elbeszélő hanggal és formával, sajátos frappáns stílusával egyéni utat kíván magának törni az új magyar szépprózában. A gyermeklélek jeles ismerője nem okozott csalódást híveinek, akik bíztak képességeiben; ez a második könyv, ha nem is jelentett emelkedést írói pályáján, visszaesést sem mutatott, és azzal bíztatott, hogy morális igényessége meghozza a várt gyümölcsöket. „... amikor hét évig lemerültem a gyerekvilágba, néni önkéntes száműzetésbe indultam, magunkat, magamat akartam látni gyerektükörben. Tiszta tükör volt, nem ért csalódás. Gyerekek ezreivel személyes, egyenrangú és mégis irányító viszonyban lenni; ez pokolian nehéz, folytonosan kifeszült szellemi és idegállapot, és bármilyen furcsa, épp ebben van a gyönyörűsége is. Beszélhetnénk érzelmi viszonylatokról is, de az igazi figyelemnél és az érdeklődésnél nincs telítettebb érzelmi feszültség. Folytonos felfedezés. A gyerek önmagadra figyelmeztet“ — írja Válasz című, a Kritika 1965. szeptemberi számában megjelent önvallomásában. Soraihoz hozzáfűzhetjük, hogy ez a hét esztendő ugyanúgy nem volt eredménytelen, mint azok az esztendők, amelyeket egy népi kollégiumban töltött, és amelyekről ezeket írja; „A néoi kollégiumi mozgalomban ismertem meg a közös cselekvés pátoszát, megtanultam, hogy a forradalmiság társadalom- és nemzetalakító tettekben nyilvánul meg, hogy a tehetségek módszeres kiválasztása és felnevelése legfontosabb feladataink közül való, hogy a közösségért vállalt harc és áldozatkészség tömegesen feltámad, ha igaz ügyre, jó célokra irányítjuk az erőket, és hogy áldozat csak hitből fakad, sohase kényszerből, mert akkor már nem áldozat.. Somogyi Tóthnak ezt a vallomását azért idézem, mert szerintem lehetővé teszi számunkra, hogy Próféta voltál, szívem, elidegenítő effektusoktól túlzsúfolt, olvasmánynak nem éppen könnyű harmadik könyve mondanivalóját, eszmei tartalmát az író iránytűje segítségével jobban áttekinthessük. 1964 nyara óta, hogy Somogyi Tóth műve, a Magvető kiadását egy teljes esztendővel megelőzve, az Üj írásban folytatásokban megjelent, szenvedélyes vita folyik körülötte. Vannak ellenzői, és vannak védői. Földes Anna például a Kortársban közölt Eszmények és illúziók cimű tanulmányában kifejti, hogy Somogyi Tóth Sándor előző kisregényében le tud ásni a jelenségek gyökeréig, felismeri a kis hazugságok lélekmérgező erejét, az ember és a világ megromlott kapcsolatainak társadalmi, lélektani rúgóit. Üj művében azonban a hős „adott, zaklatott lelkiállapotából és a kisregény kompozíciójából érvet, vagy inkább ürügyet kovácsolt arra, hogy megkerülje a figura egyik alapkérdését, tudniillik azt, hogy mi juttatta Szabados Gábort 37 esztendős korában erre a teljes testi-lelki mélypontra. A mű kerete — az idegorvossal való beszélgetések emlékidéző sorozata — lehetővé teszi a szerzőnek a külső és belső tényezők rapszódikus rajzát. A szaggatottság nemcsak a folyamatos, organikus magyarázatnak, a tények extenzív rajzának gátja, hanem még le is szűkíti a feltárt világot. Az olvasó csak annyit tud meg a főhős útjáról, amennyit ő maga átlát, és szükségesnek vél önmagáról elmondani. Az első személyű elbeszélő formából következő szubjektív nézőoont ezúttal alkalmatlannak bizonyult a probléma egészének megvilágítására, Szabados ugyanis nem is tud és nem is akar teljes mellel szembenézni az igazsággal.“ Diószegi András, perbe szállva Földes Annával, kifejti, hogy Somogyi Tóth a kettőzött belső monológ alkalmazásával „nem megkerülte, hanem éppenhogy föllelte azt a korszerű formát, amelyben a legkényesebb téma is művészi bírálat tárgyává tehető". A továbbiakban is helyesbít, szerinte a regény a forradalom és a kispolgári ösztönösség konfliktusairól, társadalmilag felelős helyzet és felelőtlen jellem elvi összeférhetetlenségéről szól, — s erről teljes művészi felkészültséggel. Kifigyelő
