Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Könyvekről

tűnő elemzései végén a kisregényt a mai magyar regény legjobb teljesítményei közé sorolja.

Nem vitás, hogy Somogyi Tóth Sándornak sikerült Szabados Gábor alakjában egy létező, nagyon valóságos, de irodalmunkban még alig szereplő embertípust, a „nagy menőt“ remek jellemfestő erővel, igen hitelesen és elhitetően ábrázolnia. Ugyanígy elismerést érdemel a regény megoldása is, a „kettőzött belső monológ“, ahogy Szabados beszélgetéseit folytatja a főorvossal, majd ezeket a beszélgetéseket, pontosabban a belső monológokat párbeszédekké oldja.

Tisztára érzelmi alapon, emocionális okokból

— bizonyára a kisregény sok más olvasójával együtt — nem rajongok a Szabados-féle nagy menőkért, nem kedvelem ezt a nőragadó férfitípust, akit az ötvenes évek mozgalmi élete ez épülő új rend élvonalába állított, és akinek „prófétaságát“ az idő alaposan megtépázta, mert forradalmiságában túl sok volt a kispolgári elem, jellemében pedig a selejt. Idővel, a hétköznapi élet sodrában, nem kell naponta hősi tetteket végrehajtani, csak keményen és állhatatosan helytállni, dolgozni a magunk és a közösség javára — a selejt óhatatlanul napvilágra kerül, és akkor jaj a becsteleneknek, a hamis prófétáknak, ebek harmincadjára jut a nagy menő; szerető hitvese, aki egykor prófétának nézte, fa-képnél hagyja gyermekestül, és nem csoda, hogy — saját szavaival élve — a diliházba jut, hogy az egész világ ellene fordul, kiveti magából.

Elvetem és elítélem a „prófétát“, ha kritikailag meg is értem, teremtőjét pedig minden vonalon felmentem, és igent mondok merész és nagyvonalú kísérletéhez, mert szükség van arra, hogy az egész valóságot megismerjük, és ebbe a valóságba beletartoznak a gyönyörűen induló, majd megtorpanó és tudathasadással selejtté váló, gyógykezelésre szoruló próféták is.

Talán többet kellene ismernünk a különös hős múltjából, hogy jobban megértsük, mi tette felesége szemében oly eszményivé, valósággal prófétává, és hogyan válhatott aztán ilyen rongyemberré. Ettől függetlenül Somogyi Tóth vérbeli írásművész; ismeri a mértéket, pontosan tudja, hogy nem élhet balzaci terjedelemmel, mert ha akár egy ívvel többet foglalkozna hősei mai életével, már nem csupán hőse válna érdektelenné, de bosszantana az író művészete is. Ennyit el lehet bírni, ennyi igazi művészet, ennél több már fonákjára fordítaná ezt a kitűnő könyvet.

Somogyi Tóth tudja azt is, hogy hőse határtalan önzését, gátlástalanságát nőügyeiben,

kispolgárias nézeteit a társadalmi kérdésekben csak iróniával szemlélheti, csak szatirikus formában teheti az olvasó számára elfogadhatóvá. Iróniája nélkül ezt a nagy vagányt talán meg is kedvelnénk, vagy legalábbis rokonszenvvel kísérnénk kakaskodását és téb- lábolását a szerkesztőség világában. Ez az újszerű ironikus hangvétel, amely már Fejes Endre „Rozsdatemető“-jében megnyilatkozott, még szerencsésebben jut érvényre Somogyi Tóth művében.

Összegezve elmondható, hogy a Próféta voltál, szívem az új magyar szocialista szatíra eddigi legjelentősebb eredménye.

Ingmar Bergman: Filmtrilógia

Két esztendővel ezelőtt Ingmar Bergman, a nyugati világ egyik leghíresebb rendezője

Stockholmban megjelentette a .......Tükör által

h

omályosan..az Űrvacsora és a Csend című filmjeinek forgatókönyveit. Miután ez a világszerte nagy visszhangot keltett három film nálunk nem került bemutatásra, örömmel üdvözölhetjük, hogy legalább irodalmi forgatókönyveit megismerhetjük Kuczka Péter jeles fordításában, az Európa Könyvkiadó kiadásában. Alkalmunk nyílik így teljesebben áttekinteni a nagy svéd író-rendező művészetét, melyről korábbi, itt játszott alkotásai csak igen hiányosan tájékoztattak.

Műfajilag nehezen meghatározható, nem mindennapi, ám korántsem felemás, korántsem érdektelen Bergman könyve. Párbeszédes részei a dráma hagyományos törvényeit követik, és távol állnak minden absztrakttól vagy abszurdtól. Bergman a formabontás lehetőségével sem él, művészetének maiságát és modernségét inkább a leíró részletek érzékeltetik, melyekben a szerző nemcsak a tájat, a cselekmény színterét festi le, hanem a szereplők fizikai ténykedése mellett belső világukat és hangulataikat is, amelyeket testi közérzetük, az időjárás és a történések váltanak ki belőlük. A filmek meséje igen sovány, szinte vérszegény; erősebb akciókat, kiélezett drámai helyzeteket és bonyodalmakat alig tartalmaznak, ennek ellenére mint olvasmány is izgalmas a három forgatókönyv; három variációja egyetlen nagy témának, az ember végtelen magányának.

Itt elértünk Bergman könyvének és művészetének lényegéhez. Stiller és Sjöström tanítványaként Bergman a nagy svéd rendezők útját követi, akik filmjeikben kendőzetlenül tárták fel a valóságot, nem riadtak vissza szokatlan bátorsággal rámutatni társadalmuk rákfenéire, az emberi kapcsolatok fonákságára, a pénzes világ számtalan ellentmondására, de ezt a kritikai valóságlátást nemegyszer érzék