Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Bori Imre: Mai jugoszláv költők (bevezető a versfordításokhoz)
és betemetnek, az emberek élete kísértetiesen kezd hasonlítani egymáshoz, és nem marad belőlük más néhány gépies mozdulatnál, amely milliószor ismétlődik a születés és a halál végpontjai között, s mindent a hétköznapi élet kis dolgaivá tesz. Ez az a valóság, amely .költészetét táplálja, s ebből táplálkozik az a kritikai magatartás is, amely a világ kicsinyes kis dolgai felett tör pálcát, mert nem tudnak az élet nagy dolgaivá lenni. Sláviček költészete tehát a hétköznapok érzelmi kritikájának a költészete, amelyben azonban az erről a kritikáról szerzett tudomás költői tudatként van jelen, az érzelmi motívumokat az intellektus fogja kézen, s elhárítja a költői' ösztönösségnek még a látszatát is ettől a költészettől. Slavičeknek van tehát költői filozófiája is. Költőiségének szuggesztiv ereje szuverén költői világképet sugall, amelyben az egzisztencialista bölcselet egyes elemei is felfedezhetők, hiszen a költőt az ember „világhelyzete“ foglalkoztatja, s ebben a konkrét társadalmi meghatározottság csak reflexeiben van jelen, de elsőrendő szerepet nem játszik, hiszen az, amiről ő szól, túl van ennek az adott és szűkebb körén és a valóban emberi relációk felé mutat, az élet általánosabb vonatkozásaira, a közös emberire (az életre és a halálra például), s mindenekelőtt a sorsra, amelynek, ahogy egyik versében mondja, „csak némelyike érzi meg ... egy-egy apró és alattomos tévedését“. A „világ kis dolgai“, és sorsuk, amit cipelnek, a teljes sorsot, ahogy a költő hirdett, ezek lehetnek a költő koordinátái, s nála is, mint a jugoszláv költészetben általában ma, a lélek belső köreit metszik ezek a koordináták. Költészete ugyan tele van a világ dolgaival, tárgyaival és tárgyias formáival, de őket nem a költő klasszikus módján, közvetlenül szemléli, hanem a „belső nap“ ragyogásában, önmagában merülten, mert szerinte a tárgyak nem értenek semmit, mint az a dívány, amelyhez verset írt „egészen higgadtan tekintve rá": Olykor talán csak fáradt valami súlytól de semmit nem ért egyszerűen van olykor kicsit megreperálják Talán azt hiszi hogy maga van amikor velem van ha együtt vagyunk talán azt hiszi magunk vagyunk A költő, Sláviček szerint, az, aki nemcsak „egyszerűen van“, hanem töpreng ezeken a létezési formákon, kihívja őket maga ellen és megrohamozza őket, panaszkodik és a világba mar a maga módján, alkkor is, amikor a lelke lágyabb felületén hagyott nyomokat vizsgálja vagy mélyebb sebeit ápolgatja. Ezért ars poeticáját talán a következő vers-részletével mutathatjuk meg: Baveci se mislima o izvjesnim stvarima zivota na ispucalim plocnicima a noseci punu sudbinu na citovame sebi jer ona je i gore i sa sviju strana i to su dani koji jesu „Hétköznapi dalokat“ akar írni, úgy fogalmazni, mint mikor beszélget az ember, vagy találkozik valakivel — egyszerűen közölni a verset — belső monológja legsajátosabb ízeként. Vlado Gotovac Intellektus, az „okok“ problémájának megszállottja. Költő, kinek magatartását két szó jelölheti a legtalálóbban: az elemzés és figyelés, amelyek fölé egy elkötelezett és töprengő tudat ege borul. Tudatossága éppen ezért döntő ismérve is költészetének: témavilágát éppenúgy megszabja, mint a „vershez állás“ mikéntjét, s elviszi a költészet problematikus voltának a felismeréséig is, annak jeleként, hogy a tudat mintegy önnön munkája ellen lázad, s a vele élőt költői léte alapvető ellentmondásaiba sodorja. Ars poeticaszerű költészet
