Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Bori Imre: Mai jugoszláv költők (bevezető a versfordításokhoz)
a Gotovacé, s ebből következően a folytonos meghatározásé, állásfoglalásé nemcsak a világ, hanem önnön költőisége viszonylataiban is. A költőinek és a versnek ez a folytonos felülvizsgálása, feladatainak keresése jellemzi Gotovac eszmélkedésének irányát, s erre vall az a tény is, hogy verseskönyveit át- meg átszövik a költészetről, az alkotás természetéről szóló, esszéknek is beillő költői fragmentumok, s csak a köztük maradt réseket töltik ki a versek, újrafogalmazva a próza racionálisabb eszközeivel megközelített eredményeket. Ars poeticája egyikében bátran írhatta így tehát: Megpróbálom úgy tekinteni a verset, mint szükségszerű formát, Melyben megmutatkoznak a törvények, amiknek alá kell magamat vetnem, De úgy látom, olyasmi ez, mint amikor a halnak egy egész tenger megnyílik... S szinte egy egész költői nemzedék nevében írja le epigrammatikus tömörséggel a költészet mai feladatáról alkotott nézetét imigyen: „Ha akarjuk, hogy korunknak is legyenek költői, a veszélyeit kell megkeresnünk". A megelégedés a veszélytelen élet kategóriája. Gotovac viszont a veszélyek vállalását hirdeti, tehát a meg nem elégedést helyezi indulatai tengelyébe, s így a megvalósulások és a lehetőségek közötti távolságot mérve ő is, akárcsak annyi költőtársa, a hétköznapi életnek, a mindennapoknak a kritikájához jut el, s kettős úton halad: egyfelől a költészet segítségével a „törvényeket" mutatja, mintegy igazolva József Attila meghatározását a költőről, hogy az a „törvények hű meghallgató ja“ s a „tiszta tudat" gondolatát és szükségét hirdeti, azét a tiszta tudatét, amely az élet szövevényében biztos útmutató, csalhatatlan vezető lehet, másfelől a „szükséges élet" gondolatán inszisztálva nem az elért eredmények, hanem a lehetőségek és az igények affirmálódását hirdeti életben és költészetben egyaránt. Amikor azt mondja, hogy verse a „szükséges élet tankönyve" lesz, akkor a legmagasabb emberi és költői feladatot tűzi maga elé, s a versnek kivételes szerepet szán, a költőre kivételes feladatot hárít: az életnek és a gondolatnak a mélyére hatolva az élet értelmének és lényegének a tiszta formáit, egzisztenciális gyökereit keresi. S közben az áltatás gondolatát űzi magától, az ámítással akar leszámolni, a szépséggel, amely bűvöl és vakká tesz. Nem kis kegyetlenség kell az illúziókat sorra szétpukkasztani, azokkal a fenntartásokkal élni, amelyek még a „bíbor naplementét" is „hazug ünnepélynek" nevezik, s az embert „füstbe ment kísérletnek", a Főidet elvesztetitnék tartják. Kemény, racionális szövetű költészet a Gotovácé. Nem a „daloló költő" típusát képviseli, hanem az értelmi kategóriákat, a lemeztelenítő szándékokat előtérbe helyező, az ész-okokat mindig kéznél tartó költői magatartást vállalja, aki elsősorban nem „költeni“ akar a szó romantikus jelentésében, hanem „versben beszél" a konkrét életjelenségektől az általánosabb vonatkozásokhoz pártolva. Nyilván ezzel magyarázható költészetében a prózavers eluralkodása is, s ebből következhet az a nyilatkozat, hogy a „vers az esszéírás legalkalmasabb formája". Kritikai racionalizmusa azonban nemcsak a mindennapok kritikáját jelenti, hanem eszmények meghirdetését is, s Gotovac, versei egy sorozatában, éppen ■ezekről az eszményekről beszél, a „tiszta táj“ képzetét énekli meg, mely „szinte a szellemmel ér fel“, s költői mappáján a „Maud királynő földjére" mutat, az érintetlen jég- és hómezőkre, a hidegnek, a tisztaságnak, a szikrázó végtelennek a képzeteit csalva elő. A valóság ellenpontjai ezek a képzetek, mint ahogy gondolati síkokon az ellenpontokat jelzik azok a költői állítások, amelyek szerint egyfelől „ezen a földön csak az ember lehetséges", másfelől pedig azt hirdeti, hogy „Barátaim! Csak az ember boldogtalan!" Alomnak és valóságnak, a „van“-nak és a lehetségesnek roppant távolságait sikerül így összekötnie a versnek abban a talányos egészében, amely önnön létezésével az ellenpontok és ellentmondások szövevényét jelzi — felülemelkedve a hétköznapokon és annak szerves részévé váltan is.
