Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Monoszlóy Dezső: Sivatag (elbeszélés)
személyzet frászt kap tőlük: annál az elsőnél még meg is lehet hatódni. Az öreg nénikének rémült madárszeme van, rémülten csapkod a kezével. — Doktor úr, hová tették a lábacskámat? Hol van a lábacskám? Látja, nincs, és én úgy érzem, mintha kettő is nőtt volna helyette... Itt, itt, ahol nincs, ólomból vart a lepedő. A sivatagban minden elfér, és semmi se fér el. Megcsillan csalfán egy külön homokszem, aztán összekeveredik a többivel. Talán nem is az az első nénike mondta ezt, hanem egy másik, az a kövér hentes, vagy az a diabetikus latin tanár, meg se hatódott tőle. Az egészet csak úgy álmodta. A sivatagnak nincsen széle. É(s ha mégis van„ akkor sokkal távolabb kell keresni a szélét. Talán a vizsgáknál, amikor bonctanból szigorlatozott. Akkor biztosan félt attól a vizsgától, és a félelemnek külön hangja van. Sakálhangja, tevehangja, oroszlánhangja. Csak a madarak is csattognának a csőrükkel! De nem akarnak. Mintha már akkor is homokszámum takarta volna el az eget. Pedig az lehetetlen, hiszen akkor ismerkedett meg Mártával. Azért nem félt a bonctantól,, mert olyan hihetetlen volt a találkozásuk abban a borozóban. Leakasztottak egy festményt a képtárból, s odatették a durva, politúrozatlan asztal mellé, a fröccsös poharak mögé. Az a festmény rázuhant az egyetemi indexre, árnyékba rejtette a bonctant. — Magából hires sebész lesz ... Én érzem. Csak ennyit mondott, másokkal tréfálkozott, csúfolódott, rámosolygott mindenkire. De egyedül ennek a mondatnak voltak szárnyai. Ezekkel a szárnyakkal fel lehetett repülni, meddig lehetett repülni? Öt évig. A promócióig. Talán az első kétségig, hogy nem kellene mindjárt feleségül venni, előbb még befejezi a hasnyálmirigyekről azt a tanulmányt, de ez már a sivatagban történt, és valójában felidézhetetlen az egész. Gizi is közrejátszott egy kicsit. Márta sokáig vonakodott, amíg odaadta magát. Gizi a második éjjeli szolgálaton felkinálkozott. Elvégre a klinikán mindenkinek van szeretője. És Márta olyan messze van, és a bölcsészkar is messze van, és egyre ritkábban lehet irodalmat olvasni. A könyvek is homokszemek. Márta verseket mormoló festmény, de egy sebész derékig tele van fröcskölve vérrel, néha az arcába is fröccsen, Gizi odaszalad, és letörli a vörös homokszemeket. Nem követel, nem kér semmit. Csendesen meghúzódik, még keresztnevén sem meri szólítani, akkor sem, amikor a szolgálati ágyon egymás mellett fekszenek .. . Doktor úr, hívják ... Ez persze hülyeség ... Hogy ilyenkor is ... Az ember nem szeretkezhet kórházi automatákkal... Ez is sivatag .. . Doktor úr, hívják! — Menjen a fenébe! Gizi lehúnyja a szemét, és kisomfordál a szobából. Belép a hasnyálmirigy, és Márta is kisomfordál a sivatagból, vagy az is lehet, hogy ott marad a homok alatt, oda temetkezik a tehetségtelen íróférjével együtt. Ha most csipesszel benyúlna a homokszemek közé, akkor talán ki tudná halászni őket. De mindig valami mást kell csinálni. Bemosakodni, bemosakodni, műtét, fények, valaki megint csenget. — Doktor úr, a hetesben az a ... — Mi van azzal a hetessel? — Fájdalmai vannak. Ki is az a hetes tulajdonképpen? Oda van írva a neve: Abrahám Pál. Ószövetségi neve van, ez valahogy illik is hozzá, pedig a műtét előtt eszébe se jutott a neve. Akkor talán még másképp hívták. Egyszerű sérvoperáció volt. Igaz, hogy azok a leukociták már akkor is szöget ütöttek a fejébe. Talán az epével van valami baj, esetleg a vakbéllel is. Ki kell dobni a vakbelét meg az epéjét is. Na, most aztán alapos nagytakarítást csinál. De valami baj van a májjal is. Igen, a májjal baj van. Vissza kell varrni a hetest. A hetesnek szép ószövetségi neve van, ez illik is hozzá. A hetes meg fog halni. — Doktor úr, olyan fájdalmaim vannak ... Pedig, ugye, a műtét jól sikerült? Mit mondjon a hetesnek? Klári már a műtét alatt is olyan különösen nézett iá. pedig Klári orvos. Klári három éve a szeretője. Klári a keresztnevén szólítja, a műtét alatt mégis olyan felelősségrevonóan nézett rá, mintha ő tehetne arról, hogy a hetesnek rákja van, és meg fog halni. Ügy látszik, Klári nem tudja még, hogy a sivatag tele van halottakkal. Olyan sok van belőlük, hogy nem lehet megszámolni. Klári gyanútlanul tereferél azzal a fiatal belgyógyásszal a folyosón. Persze, nem illik hallgatózni. De a sivatagban mindegy, ott úgyis egybefolynak a hangok, és különben sem sejtette, hogy róla beszélnek: — Még mindig szereti? — Igen. Annak a belgyógyásznak tarkán csillog a szeme, nem szóródott még bele a homok. A belgyógyász most biztos sajnál
