Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - Veres János: Négy vers

úgy jöttem ide

győtrő szerelem

Ügy jöttem ide, mint a szél, mely messze kószált s elülni óhajt, mint félős, fázó kisgyerek, ki ágyat remél és ringató dalt;

üres az udvar, bús a ház, s csak hallgatom a suhogó fákat, hol vagy? — kiált a bújó ég, fellegek rejtik, szomorú fátylak;

azt hittem, végre Itt a part, ahol a csontok virággá lesznek, azt hittem, ez lesz az a hely, melyet az éjek elémfestettek,

hol örök segítőm leszel, melegben kutam, sötétben holdam,

— s már látom, hogy csak hervadó emlékeimhez zarándokoltam.

szegénylegény

Lidérces tájon járok, piros lángok öveznek, csattog a baglyok szárnya; furcsa vidékre űztek, felvetem pillantásom egy égbeli sugárra.

„Göböly nyájam a Cseresen, magam sétálok a bércen.“

Olybá tűnik az arcom, mintha valamit bánnék, mintha valamit várnék, pedig nem várok semmit, számomra nincs már jó ágy, engem már nem hív játék.

„Feketeszemű galambom jajszóval keres a csapon.“

Csók és játék már nem kell, csak futok a világból,

— kicsi zaja se érjen. Nyugszom egy más világban, mint a halott a sírban, mint az isten az égben.

Almaink földjén bánat burjánzik, makacsul dőzsöl, mint testben a kór, könnyharmatos a szilvafa ága, vércseppet terein a málnabokor.

Társalkodóm a borospohárral, szívembe zokogós gyönyör oson. Koccintgatok a vidám halállal; cimborám lett a haragosom.

stólai vers

Sűrű erdő, mint óriás kékszárnyú tüdő remeg, nem viselheti senki más szigorú gyötrelmemet.

Szavamon ólom-koszorú, hold leng a fakoronán.

— Miért vagy mindig szomorú? — kérdi egy fekete lány.

Hajában sír a fényes ég, torkomban meghal a szó.

Ölelem, mint a fekhelyét az elvágyó szigetlakó.

Veres János