Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - ANKÉT - Dobossy László: A cseh és a magyar avantgarde kölcsönössége

költők ars poeticájához, amelyet Kassák Lajos így jellemzett: „A modern koncertben amely világszerte jóformán egyszerre zengett fel, a mi jelentkezésünk egy kis ország elnyomott népének a hangja volt“ (Helikon, 1964. 2—3. sz. 226 old.).

Mindez csak még sötétebbé sűrítette a pátoszt, amely a magyar szellemi fejlődéskorábbi haladó korszakaihoz hasonlóan az avantgardizmust is áthatotta, s olyan költők életművében is nyomon követhető, akik pedig szinte programszerűen törekedtek arra, hogy művük nyomán „megvilágosuljon gyönyörű képességünk, a rend", mint például József Attila, akitől e sort idéztem, vagy mint Kassák Lajos, aki elhatározottan ragaszkodott az értelem diktálta, kihívóan cerebrális költészet útjához: „Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából, — hanem a geometria szigorú rendjéből születik“.

Ámde épp Kassák fejlődése, főként pedig emberi és művészi magatartásának alakulása mutatja leginkább, milyen erős belső feszültség telítette a magyar avantgarde költészetét. Kassák, aki festőnek is kiváló, a szigorúan kimért konstruktivista szerkesztés elveit kívánta megvalósítani a költészetben is. Élesen metszett- pontos képekben ír, megveti a „cifra szavakat", s amit a kor fiaként kimond, „kicsit érdes és szögletes"; fennen vallja, hogy kerülni kívánja a „külső pátoszt“, viszont nyomban hozzáteszi, hogy költői műve „a sors megpróbáltatásaitól terhes" (Kassák Lajos: Elöljáró sorok. In: Összegyűjtött versei. Oj Idők kiadás, 1945. — 8. old.). Aki így vállalja a sorsot — s Kassák esetében a „sors“ mindig a munkásosztály sorsát és világátalakító lehetőségeit jelenti! — az nem írhat érzelmes költészetet, amilyen végső fokon a cseh avantgardistáké, hanem csak szenvedélyes költészetet, amely persze- mentes ugyan a külső pátosztól, de amelyet annál jobban hevít és feszít a belső pátosz, a lázadás indulata.

Ez azonban már nemcsak Kassák költészetére jellemző, hanem több-kevesebb érvénnyel a magyar avantgarde minden alkotójának az életművére is. Sőt, mai távlatunkból visszatekintve, úgy tűnik, a leginkább tanúságtevő költőnket, Illyés Gyulát szintén e belső pátosz szorítása késztethette arra, hogy a dogmatikus avantgardiz— mustól eltávolodva, a húszas évek végétől kezdve a hagyományos és a modern kifeje- zési eszközök szintézésére tegyen sikeres kísérletet. Kevésbé szándékosan, de művészileg még változatosabban, ugyanez a vágy valósult meg József Attila költészetében isA cseh avantgarde körülbelül tíz évvel később, a fasizmus egyre nyíltabb támadását és a második világháború egyre fenyegetőbb közeledtét érezve sodródott hasonlő- válaszútra. A legjobb cseh költők műveiben akkor jelenik meg új motívumként a közösségi felelősség vállalása. Szinte jelképes értelmet láthatunk abban, hogy Nezval is, Halas is az 1938-ban írt verseik élére a „remény" szót állítják, ezzel is jelezve,, hogy a költő azonosulni kíván fenyegetett népe sorsával, jövőjével, reményével. Olya** szakasza kezdődik itt a cseh avantgardisták életművének, amelyben a művész közösségi emberként veszi ki részét népe létfenntartási küzdelméből.

Az előadott irodalomtörténeti anyag alapján bizonyítottnak látszik az a tételünk,, hogy az avantgardista törekvések szervesen illeszkednek be a nemzeti irodalmak fejlődési folyamatába: így — még a szélsőséges esetben is — elfogadhatónak tekinthetjük a kontinuitás törvényét mint irodalomtörténeti kategóriát.