Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - Szabó Gyula: Sárgaszemű Jovánki

amit most a jóságos kék szemek elvártak tőle, nagyobb áldozatnak érezte, de ha az nem volt áldozat, ezt most meg kell hoznia, ha mindenképp érezni akarják, hogy megszabadították őt az áldozattól.

Egy reménye volt még, hogy a tolakodó kékséget kirekessze otthonából, és zavartalanul menjen csendes magányuk a maga folyásán: ha arra bízza a döntést, aki senki számára nem volt már fontos, de aki az ő számára a legfontosabb.

Ránézett a két asszonyra, akik lesve lesték a szavát:

— Kérdezzétek meg Annát. Róla van szó. Nekem jól van úgy, ahogy neki a legjobb.

És alighogy kimondta, már látta is, jól láthatta a két asszony felcsillanó szemében a nyert ügyet. Érezte, hogy amilyen erőtől duzzadó volt az előbbi három súlyos mondat, annál erőtlenebb volt ez a kurta három: gyengeség, öncsapda, teljes vereség. Nem az utolsó reménység volt, hanem a lemondás a beteg asszonyról: kiszolgáltatta őt a köz jótékonyságnak, közmegelégedésre a két nővérre bízta, akik semmi kétséget nem hagytak afelől, mi lesz Annának a legjobb, ha őt kell megkérdezniük.

Egyedül maradt, rettenetes csend vette körül.

Félt, hogy szót hall odaátról; nemcsak ki- vehetetlen, alaktalan mondást, hanem érthető szót. Felállt, előkotorászta a kályhafestéktől éktelenül fekete kályhakefét, s darabos jártassággal nekilátott: csörömpöltek a karikák, lógott a cső, inogtak a lábak, mintha túl akarták volna zakatolni a szavakat odaát ezzel a három éve tartó és most sem abbahagyott férfiritmussal.

3.

Az első napok gyötrelmesek voltak. Semminek sem volt semmi értelme. Mindaz, amit három évig csinált, most, hogy félbeszakadt, szintén értelmét vesztette. Az volt az érzése, hogy fölösleges volt minden: ha nem folytathatja tovább, ha akár egy napja is kiesik belőle, a többi, a három évi ezer nap is hiábavaló voilt. Különösen, hogy Anna azt mondta, amikor búcsúzott: „Ki értse meg, ha én nem, Jo- vánki, hogy belefáradtál? Egy ennyi semmivel igazán tartozom neked azért a sokért, amit értem tettél“.

Csak állt, és nézte a földet kétségbeesetten: nagyon el kellett árulnia Annát, ha már Anna is olyant mond, hogy ő belefáradt. Hiába, hogy a szürke szemében most is ugyanaz van, mint amikor a hátán hátravitte őt a kertbe, ha a szájával azt mondja, hogy belefáradt.

Csak tengett-lengett az első napokban, sárga szeme idegenül, riadozva nézett mindenre. A felesége itthon maradt drót hajtűje úgy felzaklatta, hogy ki kellett mennie a házból, s ott sem kapta helyét.

Nem tudta, melyik volt az a pillanat, amikor először moccant meg benne az érzés, hogy valóban nehéz volt a három év, valóban belefáradt, és most már könnyebb így. Nem' tudta, kinek az arcáról villant rá a mosoly, amikor először rezdült meg benne az érzés, hogy jólesik három év után megint mosolyt látni az arcokon, amikor vele beszélnek, őhozzá szólnak. Egyik érzéséről sem tudta, mikor fogam- zott meg benne, de egyszercsak érezte, hogy kiszabadult valamiből, amibe — jóllehet akkor nem érezte fogságnak — három évig be volt zárva, megszabadult valami tehertől — jóllehet míg benne voilt, nem érezte annak —, és jólesően fellélegzett: maga is csodálkozott saját magán, hogy akkor nem érezte a fáradtságot, amely pedig most minden porcikájában ott sajog, mint utóérzés. És csodálkozott magán, hogy milyen jól érzi magát az emberek között, akik szinte tüntető hálával és megkönnyebbüléssel veszik körül, buzgó igyekezettel kárpótolni akarják mindazért, amit a három év alatt elmulasztott, amiben nem lehetett része: zsi- vajgó jókedvben, tréfában, bodegai hangulatban. „Egészségére, Jovánki bácsi — mentek hozzá még a fiatalabbak is —, magának hárommal kell igyék, míg mi eggyel, magának sok bémaradt. Igaz-e, Móska, Jovánki bácsinak egy egész hordóval gyűlt fel a pincében, mióta nem járt itt?“ És valóságos vetélkedés indult meg, hogy apróról-cseprőre elsorolják mindazt a mulatságot, ami három éve a két faluban s azon is túl történt, s amiből szintén egy hordóra való gyűlt fel neki, mint mulatság-mulasztás.

De a legnagyobb kárpótlás a felesége volt: a fiatal, szép-ép felesége, aki feltámadt az emlékekből, amelyeket — Jovánki már-már azt hitte — végképp szétporlasztott, eltemetett az éveken át fekvő asszony beteg jelenvalósága. Most azonban, hogy ez a testi jelenvalóság megszűnt, egyszerre megelevenedett az emlékeikből a régi, a fiatal, az egészséges asszony, s most ez, bár nem volt láthaitó-tapintható, sokkal jelenvalóbb volt, mint a betegen fekvő test, míg itt feküdt, s hogy már nem feküdt itt, emlékét annál messzébb űzte, valósággal kiszellőztette a házból ez a szilajon fiatal, egészséges, elpusztíthatatlanul kiviruló emlék.

Eszébe jutott egy februári-farsangi este. Ők, a szomszédság fiatal férfijai, kártyáztak az egyik háznál, az asszonyok meg — a kártyázó férfiak fiatal feleségei — egy másik háznál fonták-vigadták az estét. Valamelyik az asz-