Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - Szabó Gyula: Sárgaszemű Jovánki

amit most a jóságos kék szemek elvártak tőle, nagyobb áldozatnak érezte, de ha az nem volt áldozat, ezt most meg kell hoznia, ha minden­képp érezni akarják, hogy megszabadították őt az áldozattól. Egy reménye volt még, hogy a tolakodó kék­séget kirekessze otthonából, és zavartalanul menjen csendes magányuk a maga folyásán: ha arra bízza a döntést, aki senki számára nem volt már fontos, de aki az ő számára a leg­fontosabb. Ránézett a két asszonyra, akik lesve lesték a szavát: — Kérdezzétek meg Annát. Róla van szó. Nekem jól van úgy, ahogy neki a legjobb. És alighogy kimondta, már látta is, jól lát­hatta a két asszony felcsillanó szemében a nyert ügyet. Érezte, hogy amilyen erőtől duz­zadó volt az előbbi három súlyos mondat, an­nál erőtlenebb volt ez a kurta három: gyen­geség, öncsapda, teljes vereség. Nem az utolsó reménység volt, hanem a lemondás a beteg asszonyról: kiszolgáltatta őt a köz jótékony­ságnak, közmegelégedésre a két nővérre bízta, akik semmi kétséget nem hagytak afelől, mi lesz Annának a legjobb, ha őt kell megkér­dezniük. Egyedül maradt, rettenetes csend vette körül. Félt, hogy szót hall odaátról; nemcsak ki- vehetetlen, alaktalan mondást, hanem érthető szót. Felállt, előkotorászta a kályhafestéktől éktelenül fekete kályhakefét, s darabos jártas­sággal nekilátott: csörömpöltek a karikák, ló­gott a cső, inogtak a lábak, mintha túl akar­ták volna zakatolni a szavakat odaát ezzel a három éve tartó és most sem abbahagyott fér­firitmussal. 3. Az első napok gyötrelmesek voltak. Semmi­nek sem volt semmi értelme. Mindaz, amit há­rom évig csinált, most, hogy félbeszakadt, szintén értelmét vesztette. Az volt az érzése, hogy fölösleges volt minden: ha nem folytat­hatja tovább, ha akár egy napja is kiesik belő­le, a többi, a három évi ezer nap is hiábavaló voilt. Különösen, hogy Anna azt mondta, ami­kor búcsúzott: „Ki értse meg, ha én nem, Jo- vánki, hogy belefáradtál? Egy ennyi semmivel igazán tartozom neked azért a sokért, amit értem tettél“. Csak állt, és nézte a földet kétségbeesetten: nagyon el kellett árulnia Annát, ha már Anna is olyant mond, hogy ő belefáradt. Hiába, hogy a szürke szemében most is ugyanaz van, mint amikor a hátán hátravitte őt a kertbe, ha a szájával azt mondja, hogy belefáradt. Csak tengett-lengett az első napokban, sárga szeme idegenül, riadozva nézett mindenre. A felesége itthon maradt drót hajtűje úgy fel­zaklatta, hogy ki kellett mennie a házból, s ott sem kapta helyét. Nem tudta, melyik volt az a pillanat, amikor először moccant meg benne az érzés, hogy va­lóban nehéz volt a három év, valóban bele­fáradt, és most már könnyebb így. Nem' tudta, kinek az arcáról villant rá a mosoly, amikor először rezdült meg benne az érzés, hogy jól­esik három év után megint mosolyt látni az arcokon, amikor vele beszélnek, őhozzá szól­nak. Egyik érzéséről sem tudta, mikor fogam- zott meg benne, de egyszercsak érezte, hogy kiszabadult valamiből, amibe — jóllehet akkor nem érezte fogságnak — három évig be volt zárva, megszabadult valami tehertől — jól­lehet míg benne voilt, nem érezte annak —, és jólesően fellélegzett: maga is csodálkozott sa­ját magán, hogy akkor nem érezte a fáradtsá­got, amely pedig most minden porcikájában ott sajog, mint utóérzés. És csodálkozott magán, hogy milyen jól érzi magát az emberek között, akik szinte tüntető hálával és megkönnyebbü­léssel veszik körül, buzgó igyekezettel kárpó­tolni akarják mindazért, amit a három év alatt elmulasztott, amiben nem lehetett része: zsi- vajgó jókedvben, tréfában, bodegai hangulat­ban. „Egészségére, Jovánki bácsi — mentek hozzá még a fiatalabbak is —, magának há­rommal kell igyék, míg mi eggyel, magának sok bémaradt. Igaz-e, Móska, Jovánki bácsinak egy egész hordóval gyűlt fel a pincében, mióta nem járt itt?“ És valóságos vetélkedés indult meg, hogy apróról-cseprőre elsorolják mindazt a mulatságot, ami három éve a két faluban s azon is túl történt, s amiből szintén egy hor­dóra való gyűlt fel neki, mint mulatság-mu­lasztás. De a legnagyobb kárpótlás a felesége volt: a fiatal, szép-ép felesége, aki feltámadt az em­lékekből, amelyeket — Jovánki már-már azt hitte — végképp szétporlasztott, eltemetett az éveken át fekvő asszony beteg jelenvalósága. Most azonban, hogy ez a testi jelenvalóság megszűnt, egyszerre megelevenedett az emlé­keikből a régi, a fiatal, az egészséges asszony, s most ez, bár nem volt láthaitó-tapintható, sokkal jelenvalóbb volt, mint a betegen fekvő test, míg itt feküdt, s hogy már nem feküdt itt, emlékét annál messzébb űzte, valósággal kiszellőztette a házból ez a szilajon fiatal, egészséges, elpusztíthatatlanul kiviruló emlék. Eszébe jutott egy februári-farsangi este. Ők, a szomszédság fiatal férfijai, kártyáztak az egyik háznál, az asszonyok meg — a kártyázó férfiak fiatal feleségei — egy másik háznál fonták-vigadták az estét. Valamelyik az asz-

Next

/
Thumbnails
Contents