Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Szabó Gyula: Sárgaszemű Jovánki
szonyok közül előállt: öltözzünk fel maszkurának, ijesszük meg a férfiakat. Anna, hirtelen ötlettel, fordított egyet a szón: „Mért öltözzünk, az nem vicc, mindenki öltözik. Inkább vetkezzünk maszkurának!“ És megmámorosod- va a képtelen, soha nem volt ötlettől, meg- mámorosodva fiatal vakmerőségüktől, amellyel fittyet hánynak a tilosnak, a megbotránkozásnak, levetkőztek anyaszült meztelenre, csak az arcukon volt farsangi maszk, a testük szipor- kázott-csillogott a hóban dúskáló holdfényben, de egyszercsak nyílt az ajtó, ahol a férfiak kártyáztak, és becsődült hét néma asszony- maszkura, csak a testük harsogott kápráztató pucérsággal. Azt a megrökönyödést, azt a hü- ledezést és zavart, és azt a kirobbanó hangzavart, amikor felismerték a helyzetet, hogy ebben a fonák maszkurában, ebben a „felöltözött“ helyett „levetkőzött“ játékban kinek-kinek a maga feleségét kell felismernie! Mikor utólag megtudta, hogy a felesége indítványa volt a vetkőzés, valósággal újra beleszeretett Annába, a vakmerőségébe, az egészségébe, hogy még egy tüsszentésébe sem került az ártatlan-veszélyes játék. Azután is sokszor elemlegette Annának ezt az estét, és Anna mindig kis szégyenkezéssel, de büszkén mosolygott, mint aki többet nem tenne olyant, mert ilyent csak egyszer lehet tenni az életben, a fiatalság egy bolond pillanatában, de hogy akkor az egyszer megtette, nem bánta meg. És most, hogy a beteg Anna elment, Jovánki számára ez az Anna volt a házban, ez feküdt az ágyban: a hideg hóban és téli holdfényben meztelenül szánkázó menyecske, aki hírből sem tudja, mi a betegség, mi az, hogy az ura a hátán kell hogy hátravigye a kertbe, nem szerelmes csintalankodásból, nem farsangi játékból, hanem mert lépésre képtelenül bénák a lábai... Maga Jovánki is képtelen volt hinni, hogy létezik ilyesmi, létezett ilyesmi, és három évig tartott... 4. Egy hónapig tartott ez. Az első napokat leszámítva, még annyit sem: rá egy hónapra, hogy a nővérei magukhoz vették, temették Annát. Sár volt, novemberi locspocs. A fák lecsupa- szodva, ágaik is gyökerekké válva: égi gyökerekké, a földi gyökerek körkerületben is megfelelő másaivá. Jovánki elsőnek hagyta ott a temetőt, egyedül bandukolt haza. Otthon tüzet rakott, odatette a kabátját száradni, s maga is leült mellé, mintha őrizné. Egyedül volt, rettenetes csend vette körül. Hallotta a szót odaátról, a másik szobából, amikor a testvérei Annáért jöttek: „A testvérünk vagy, Anna, már az urad is belefáradt, ki enyhítsen a szenvedéseden, ha nem mi, a testvéreid. Jobb lesz neked ott nálunk, meglátod, mi megteszünk mindent, hogy felépülj, mert most biza egy kicsit rossz bőrben vagy, Anna. Az urad is bélátta, hogy most már reánk van neked szükséged“. És hallotta a szót odaátról, a szomszéd faluból, a koporsó mellől: „Csupán az egy vigaszunk maradt ebben a nagy csapásban, hogy enyhítettünk a szenvedéseden, amikor mindenki cserbenhagyott, az utolsó órán is itt állhattunk melletted, és vizet adhattunk, amikor vizet kértél, de hiába tettünk meg mindent érted, Anna, ami már késő volt, azon már mi sem segíthettünk.“ A temetési menetben is egyedül ment. A koporsó után a két testvér botorkált jajongva, akkor már „az az egy vigaszuk“ sem tudta megvigasztalni őket, a férjeik kellett, hogy vigasztalják. Ö mögöttük ment, belátta, hogy csak mögöttük mehet: ők adták a vizet Anná,- nak az utolsó órán, ők fogták le a szemét, és ' ők nem hozhatták helyre, ami már késő volt, és az övék volt az utolsó hónap nagy áldozata, amíg ő a bodegában mosta ki magából a három évet és a meztelen Annával feküdt, és nekik szipogott, az egész gyülekezet, és ő, aki cserbenhagyta a beteg Annát, még jó, hogy mehetett a nővérek után, még jó, hogy a nyomukba léphetett, még jó, hogy ha egyedül is, de egyáltalán ott mehetett a menetben, s amikor mentek át a hídon és a folyó dere nekivágta a harangszót a híd karjának és öblösen megkongatta a híd alatt, még jó, ha csak ő hallotta úgy, mintha az ő nevét harangozták- verték volna a fejéhez és az kongott volna, mint a harang: bim-bam, Jo-ván-ki, bim-bam, Jo-ván-ki. És hallotta a szót a sírgödör mellől, amikor még nem dübörgött rá a föld: „Elég-e vajon három évig az áldozat, ha az utolsó hónap gyarlósága tetőzi be, megválthatjuk-e lelki békénket a három évvel arra az egy hónapra is?“ Elsőnek hagyta ott a temetőt, egyedül bandukolt haza. Otthon tüzet rakott, odatette a kabátját száradni, s maga is letelepedett mellé, mintha őrizné. Nézte a szárig fel csupasár bakancsát, akaratlanul is a két nővér négy ép lábát látta maga előtt, hogy jajongó botorkálásukban is milyen jól ki tudják kerülni a sarat, és próbált visszaemlékezni, miként volt az, hogy ma még senkiével sem találkozott a tekintete: ő kerülte-e vajon a kék szemek tekintetét, vagy a kék szemek az övét?
