Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Szabó Gyula: Sárgaszemű Jovánki
végre arról fognak beszélni, ami elég nehezükre esik. A férfi hallgatott. Számára nem volt újság a felesége megromlott állapota, nem volt mit mondjon rá. S különben is tudta, hogy ez a megromlott állapot most csak ürügy valamire: akár arra, hogy szemrehányást tegyenek neki, amért nem gondozta jól a feleségét, akár arra, hogy bevallják lelkiismeretfurdalásukat, amért elhanyagolták a húgukat. Várta, melyik lesz a kettő közül. — Ugye, te is láttad, sokat romlott azóta — ismételte meg az asszony. — Rossz nézni, olyan rossz bőrben van. A fiatalabb úgy érezte, túl sok az él a nővére szavában. — Ahhoz képest, hogy már három esztendeje nyomja az ágyat, csuda, hogy ennyire is tartja magát — mondta. — Erősen rossz bőrben van. Nem tudom, így meddig tartja. — Ha a sógor nem úgy áll mellette, ahogy eddig állt, ki tudja, milyen bőrben volna már. — Szó se róla, a sógor megtette a kötelességét ... — Megette a fene, ha az ember az ilyent csak kötelességből csinálja. — Igaz, igaz, én sem úgy gondoltam'. Régen rossz, ha az ember az esküt csak kötelességnek fogja fel. — Méginkább megette a fene, ha csak az esküért teszi az ember. — Tudom, tudom, az eskü is fontos, de még fontosabb, hogy mit mondanak az emberek. — Ugyanvalóst megette, ha csak az emberek tetszésére csinálja. A két asszony megzavarodva hallgatott. 2. A férfi, bár ennyit tisztázni akart, mielőtt a kék szemek lágyságán megpuhul az ereje, egyszerre úgy érezte, hogy három éve mind ilyen kék angyalszemek nézik; csodálattól és részvéttől könnybelábadt kék szemek nézik és mondják: itt a férfi, akinek párját keresni kell, hogy így helyt álljon kötelességében, így megtartsa esküjét, ilyen áldozatot vállaljon az emberek előtt. Ezek a kék szemek csak azt látják, hogy férfi létére a padlót súrolja, a kenyértésztát dagasztja, kicseréli felesége alatt a lepedőt, plántálja a veteményt az ágyásokba, de nem látják a három éve fekvő asszonyt, akinek mindezt tehetetlenül végig kell néznie, és azt hiszik, hogy a férfinak nehezebb. Nem látják az asszony arcát, amikor fal a friss kenyérből, amikor végignyújtózik a friss lepedőn, nem látják, mi minden van a szürke szemében, amikor számbaveszi, mi lett a tavaszi palántákból, és azt hiszik, mindazt, amit a férfi tett, csak kötelességből lehet tenni, áldozatként, amitől minden perc keserves mártíromság, méltó a részvétre és csodálatra. Három súlyos mondatával egy időre elhallgattatta a két asszonyt. Aztán, mikor megint elkezdték, elhallgatta őket, s — bár nagyonis átlátszó volt a kettős taktika — hagyta, hogy magasztalják: már eddig is sok volt egy férfinak, amit ő vállalt, csoda, hogy eddig is olyan zokszó nélkül tűrte a sorsát, azt elképzelni is nehéz, milyen nehéz lehetett — és hagyta, hogy rémítgessék: de a nehezebbje még hátra van, az már meghaladja egy férfi erejét... — Volt, akinek még nehezebb votlt! Ennyit még mondania kellett, anélkül, hogy a szomszéd szoba felé intett volna. Értették anélkül is az asszonyok, kire céloz. Hogy mire, azt kevésbé. A férfi nem magyarázta. Mondja azt, hogy szereti a beteg asszonyt? Hiszen három éve nyomorékul fekszik az ágyban, s ez a három év még az emlékét is szétporlasztotta annak, hogy azelőtt milyen volt: fiatalon, épen, egészségesen, akinek a mészáros sem tudott húst adni úgy, hogy ne a legszebbjét adja. „ElképzeLni is nehéz, milyen nehéz lehetett“? ...Még el sem kezdték, máris ott a kék szemükben a nagy áldozat, amit még megdupláz, hogy a férj helyett teszik, akinek kötelességből kellett vállalnia, amit ők önzetlen testvéri sze- retetből vállalnak. Érezte, hogy mégsem utasíthatja el őket. A közvélemény hatalmába kerültek, amely azt mondta a két asszonynak: „Ti is tartoztok valamivel a testvéreteknek“. Ők ebből jogot formáltak: „Nekünk is jogunk van, hogy enyhítsünk a testvérünk szenvedésén“ — és ezzel őt is a kékszemű közvélemény hatalmába kerítették, amely elvárja, hogy ne utasítsa el azokat, akiket épp reá való tekintettel, az ő helyzetén könnyítendő ide küldött. S ha már így van, ha mindenki szemében ne_ héz az ő helyzete, próbálta átlátni ő is, bár érezni nem érezte, de próbálta fölfogni, hogy valóban nehéz. És próbálta beleélni magát a könnyebbe: három év után végre nem lesz gondja-vesződése egy tehetetlen beteggel, nem lesz fontos, hogy a nap minden órájában rend és tisztaság legyen a házban, nem kell minden éjjel félszemmel-félálommal aludnia, s megszabadul attól, hogy mind csak részvétet lásson a szemekben, szánakozást halljon a hangokban. Mindenki megkönnyebbül, és mindenki el lesz telve a maga jóságával, hogy könnyít- hettek az ő helyzetén, és három év után .megint nem lesz szentségtörés rá nevetni, nem feszélyez többé senkit az ő panasztalan hordott „súlyos keresztje“. Beteg felesége mellett a három évet nem érezte áldozatnak, a lemondást róla,.
