Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Szabó Gyula: Sárgaszemű Jovánki
Szabó Gyula *á*90f8$mlk 1. A férfi tudta, a két asszony mért jött. Az asszonyok is sejtették, hogy a férfi tudja, puszta formaságnak látszott szóban is megbeszélni, mégsem lehetett lemondani róla: fontos volt, hogy átkínlódják magukat a forróságon. A férfi nem tett semmit, hogy megkönnyítse az asszonyok dolgát. A magáét nehezebbnek érezte. Leültette őket, mint rokonokat, akik eljöttek a szomszéd faluból ide a feleségét — beteg húgukat — meglátogatni. A beteg asz- szony a szomszéd szobában feküdt. Aludt. Kapóra jött most ez az aivás, főleg a két asz- szonynak, de egyelőre még nem tudtak mit kezdeni vele. Két falu tartja számon őket már évek óta, a három nőt és a férfit, tetteiket, szavaikat, viselkedésüket. Súlya volt ennek a számontartásnak, különösen a két asszonyt nyomta — a harmadiknak elég volt az, hogy a betegágyat nyomta. A férfi meg csak annyit érzett belőle, hogy az ő oldalán van az osztatlan részvét és elismerés, de ő ezzel nem sokat törődött; számára az volt a fontos, hogy ő mit tart számon magáról. Tudta, hogy a két asszony a feleségéért jött. Két falu tartja számon őket, s most már ők is megsokallták, hogy három éve csak nézik: férfi létére egyedül kínlódjék beteg húgukkal. Meg kellett sokallniuk, jóllehet nem ők tették az esküt: „Őt sem jóban, sem rosszban, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, sem egészségében, sem betegségében öl nem hagyom“. Nem a saját szavai voltak, nem is emlékszik a férfi, mondta-e őket. Ha megragadt benne, nem az ő fogadalmaként ragadt meg: hallotta, amikor mások mondták, s mert egykor ő is álit úgy a platzon, mint mások, valószínűnek tartotta, hogy akkor ő is eldünnyögte. Három éve fekszik az asszony magatehetetlenül, „sem jóban, sem boldog állapotban, sem egészségben“, s neki egyszer sem jutott eszébe, hogy eskü köti hozzá. Most eszébe jutott, de nem mint Szabó Gyula, Kolozsváron élő magyar író agyonváslalt, mindenki tenyérizzadságával kifényezett közkoPlát, hanem mint vadonatúj mankó, amit ő nyesett és héjait le, amire egyedül ő támaszkodik, valahányszor hátára veszi a feleségét s hátraviszi a kertbe, hogy lássa: nála nélkül is, férfimunkával is paradicsomot terem a paradicsomszár, nem mannát. Sem keserű vonások, sem komorság nem volt a férfi arcán. Ránc volt elég, de nem mélyek, hogy árnyékuk legyen; inkább grafitpuha tervezésnek látszott, ami még kivitelezésre vár, mint bevégzett munkának. Várta, hogy mondják az asszonyok, amért jöttek. Tudta, nem úgy lesz ez, hogy valamelyikük előáll: „Most már, hogy azt is megmondjuk, amiért jöttünk...“ Figyelt minden szóra, hogy ne szalassza el, amikor már arról iesz szó, még akkor is, ha mindig csak közömbös, semmitmondó fecsegésnek látszik, hazug tölteléknek, mint gombócok közt a hamis. A két falu legutóbbi haláleseteiről számoltak be egymásnak. Majd mindenki ismerte egymást a két faluban, azért is tartotta számon négyüket mind a két falu. Telt és kerekarcú volt mind a két asszony, szemükben a kék szemek fényes érzelmességé- vel és megtévesztő őszinteségével. Az idősebbik sóhajtott. Nem nagy átéléssel, inkább szokásból, még inkább az egészségesek titkolt örömével, hogy ők nem betegek; úgy, ahogy mindig is elsóhajtja magát, valahányszor a húsleves illatos párájával beszívja a jól- lakás előérzetét: „Istenem, milyen rossz is lehet annak, aki éhezik!“ — Szegény Anna is elég sokat romlott, mióta utoljára láttuk. Az „is“ volt az a zönge, amely már a látogatásról szólt, az a sóhajtás, amely — egybesóhajtva Annát a holtakkal — észrevétlenül sürgető jel volt arra, hogy most már arról kell beszélniük, amiért jöttek. Mindhárman észrevették azt a jelt, s megkönnyebbültek, hogy
