Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - ANKÉT - Dobossy László: A cseh és a magyar avantgarde kölcsönössége
költők és művészek egyértelműen vállaltak részt a proletariátus harcából, még ha — épp Kassáknak egy nevezetes irata szerint — igényeltek is bizonyos autonómiát a maguk művészi kísérletezései és kutatásai részére. Különösképp emlékezetesen jelzi a magyar avantgardizmus közéleti rangját, hogy követői az első világháború idején — üldözéssel, megbélyegzéssel, büntetéssel dacolva — következetesen tiltakoztak a militarizmus, az imperializmus s általában az embertelenedés minden formája ellen. Az ellenforradalom hosszabb-rövidebb emigrációba szorította az avantgardisták első nemzedékét, amelyhez mihamar felzárkózott a húszas évek_ elején irodalomba lépő második nemzedék is, tagjai közt olyan ígéretes költőkkel, mint Déry Tibor, Illyés Gyula, később József Attila, még később pedig Radnóti Miklós (valamint az otthoni emigrációban a maga külön útját kereső Weöres Sándor). Az emigrációs viszonyok és a politikai elkötelezettség folytán a magyar avantgarde, «z idő tájt, lényegileg más feltételek közt fejlődött tovább, mint a fiatalos lendülettel épp fellépő cseh, amely élvezhette a polgári köztársaság viszonylag szabadabb légkörét és a legálisan működő kommunista pár védelmét. így aztán, a húszas évek első — wolkeri — eszmélkedése után, a konszolidálódó gazdasági viszonyok közt, a cseh avantgarde művészei egyre inkább az időtlen mondandók újszerű kifejezésének lehetőségei felé fordultak. Saját nagy tehetségükön kívül ez is egyik oka annak, hogy bár politikailag mindvégig ellenzékben maradtak, hiszen valamennyiüket szorosabb vagy lazább kapcsolat fűzte a kommunista párthoz, esztétikailag az akkori cseh művészeti fejlődés egyik fő vonalát, költészetben meg éppenséggel a legfőbb vonalát képviselték. Nemcsak arról van szó, hogy e nemzedék legjobbjai egymásután nyerték el a hivatalos elismerés pálmáit (állami díj stb.), hanem főleg arról, hogy a hozzáértő kritika és a tájékozott közvélemény egyaránt az ő műveikben ünnepelte a modern cseh költészet legszebb diadalait. Ezzel szemben a magyar avantgarde helyzete szinte tragikus volt. Kétirányú nehéz küzdelmet kellett vívnia, egyfelől a nemzetközi proletárirodalomban egyre erősbödő szocialista realista követelmények türelmetlen hangoztatóival, másfelől az ellenforradalmi Magyarország hivatalos köreivel, amelyek az avantgardista törekvéseket eleve internacionalista mételynek minősítették, és sommásan pálcát törtek felettük. Míg tehát a cseh irodalmi és művészeti életnek megbecsült, sőt hangadó részesei voltak az avantgardisták, Magyarországon, de — sajnos — hovatovább az emigrációban is ■csak páriasors lett az osztályrészük; níellőzték, lenézték, kigúnyolták őket. Ebből adódik a leglényegesebb különbség a cseh és a magyar avantgarde hangja, hangulata, szemlélete, életérzékelése, világkifejezése közt. A csehek műveiben a világos szín dominál, és harsányan visszhangzik bennük a megtalált életöröm üdvözlése, a minden dolgok mértékéül választott ember magasztalása s a „nevető világ“ (svet, který se smeje) játékos-boldog fölfedezése. A magyar avantgardista irodalomban nem következett be hasonló átfejlődés a wolkeri típusú proletár költészetből a nezvali típusú poetista költészetbe; nálunk a csak-emberi mérték kevés vagy túl sok: a magyar költő, ha avantgardista formanyelven szólal is meg, sohasem szabadulhat a „nemzeti nyomor“ rémképétől. Sötét tónusú pátosz lengi át müveit: a „hűség parancsát" követve üzenetet tolmácsol, de nem az egyéni lélek mélyrétegéből, hanem az embertelenség, a kizsákmányoltság és a megalázottság közegébe süllyesztett proletáréletből. A cseh poetistáktól eltérően, akik forradalmárok, de nem lázadók, a magyar avantgarde költői mindig lázadók, még ha forradalmiságukhoz vagy pártosságukhoz férhet is kétség. E felemás magatartás csak fokozza a pátoszt, amely mindenütt jelen van a magyar költők közéleti verseiben (vagyis életművük nagyobb részében), s amellyel voltaképpen szervesen folytatják irodalmunk legjellemzőbb hagyományát. Ezt az alapvető sajátosságot ismerte fel — nagyon helyesen — egy cseh kritikus, Antonin Jelinek, amikor Forbáth Imre csehszlovákiai magyar költő verskötetét jellemezve ezt írta: Amennyire megítélhetem, gyökerei a magyar proletárköltészetbe mélyednek; a csehtöl különbözik a pátoszával és a valóság szenvedélyesebb, nyersebb kimondásával" (Literárni noviny, 17 dubna 1965). S valóban különlegesen tanulságos és bizonyító példát kínál Forbáth Imre költészete. Egész életművét cseh környezetben, cseh költők közt alkotta (egyik aláírója volt az 1934-i cseh szürrealista kiáltványnak), — s mégis, mivel magyarul írt, önkéntelenül alkalmazkodott a magyar avantgardista
