Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - ANKÉT - Jaroslava Pašiaková: Avantgardista törekvések a magyar irodalomban

ember életéiben, melyet Okáli nemsokára megírása után lefordított szlovákra. Kassák érsekújvári születésű, tehát vegyes nyelvterületről származik, és jellegzetes proletár környezetben nőtt fel, melyből nem akart kiszakadni még gimnáziumi tanulmányai révén sem. (Szándékosan megbukott mindjárt az első osztályban.) Kassák az emberiség elé maximális célokat tűz ki, melyek túlnőnek nemcsak a nemzeti, hanem még a kozmikus határokon is. „Faji, nemzeti és osztályhatárok nélküli“ irodalmat akart. Kassák szerint az új társadalmat az alkotó ember új típusa építheti csak fel, az úgynevezett „közösségi egyén“. Elméletileg hozzájárul ehhez a konstruktivizmus, mely felülemelkedik minden irányzaton és társadalmi formán.

Jellemző azonban, hogy Kassák mindig több értelmű, ennek ellenére bámulatra méltóan és következetesen egységes; nemcsak mint teoretikus, hanem mint művész is. Sajnos, az volt a sorsa, hogy mindig külön bírálták mint írót és külön mint mindig eredetien és nyíltan politizáló munkás-„teoretikust“. Csakhogy az ilyen különválasztás mindig helytelen, és Kassák esetében nem is engedhető meg. Mert éppen a művein keresztül — költészetében és prózájában egyaránt — dokumentálhatjuk minden nézetét, akár irodalmi és művészi célkitűzéseit, akár pedig a nagyobb területet felölelő társadalompolitikai nézeteit.

Lehetséges azonban — és szükséges is —, hogy elgondolkozzunk költészete és prózája különös kontrasztjain. Közismert tény, milyen nagy újítást jelentett Kassák szabad verse a magyar verstanban, milyen alkotó módon vitte bele és egyesítette az új tematikát — a nagyvárosit és a proletárt — az új, egyedül megfelelő formával, a szabad verssel, mely mégis annyira szigorúan zárt koncepciójú az ő felfogásában. Viszont a prózája alapjában véve hagyományos realista próza, mégis izgató és bátor újításokat hoz. Kassák volt az első magyar író, aki a magyar irodalomba bevitte a XX. század munkanélküli proletárjának típusát. De prózája sokban különbözik a költészetétől; ez utóbbit minden látszólagos szigorúsága ellenére is állandóan ihletett érzések, erkölcsi pátosz és mély emberi együttérzés, a költői felelősségérzet tudatának magas feszültsége hatják át. Kassák prózája viszont hideg, szinte dermesztő. Személytelen és egyáltalán nem ünnepélyes. Üvegre emlékeztet a maga szigorú tárgyilagosságával, egészen átlátszó, és ezért nem melegít, de nem is hűt. Nincs benne elég érzelem, de annál több a racionális töltés. És ennek ellenére nemcsak gondolkodásra kényszerít, hanem erős érzelmi élményt jelent, képzettársításra ingerel, és megmozgatja az emberi képzelőerőt is... Ebből is kitűnik Kassák különös ellentmondásossága, de ez egyáltalán nem válik kárára sem műrészi, sem meggyőző erejének — éppen ellenkezőleg! — Nagyon helyesen írták egyszer róla, hogy regényének világa kizárólag csak férfivilág, melyben az asszony, tehát az érzelem, csak alkalmilag jelenik meg, de nem kapcsolódik bele szervesen.

De hiszen ez a pompás meglátás is igazolja Kassák hitelességét (Szenes Piroska, Korunk, 1934, 147), hogy azonosul proletár hősével. A proletárok világában nem volt idő, hely és semmiféle előfeltétel a szerelemre, a kapitalistáknak erre a fényűzésére.

— Ezért olyan meggyőző erejű Kassák, és ezért vádol olyan támadóan!

Más párhuzamokat is vizsgálatunk tárgyává tehetnénk a magyar irodalomban, például József Attila és Radnóti Miklós költői fejlődését. Mindketten sokat tanultak Kassáktól — egyéb hatásokon kívül, melyek az ő esetükben is olyannyira különbözőek voltak — rájönnénk arra, hogy ők is két ellentétes pólust képviselnek. József Attila par excellence a nagyvárosi, konkrétan a budapesti proletariátus költője volt; Radnóti egy időre libereci tartózkodása idején bekerült a német expresszionizmus áramkörébe, azután tevékeny tagjává vált a „szegedi fiataloknak“, ennek a szociográfiai küldetésű körnek, mely főként a faluval és a népművészettel foglalkozott. József Attilának az avantgardista mozgalomhoz való viszonya kétségkívül pozitív. Vannak versei, melyek Kassák közvetlen hatására születtek, ilyen a Proletárok című verse 1922-ből. József Attila nagy formaművész, költő mestereinek kitűnő diákja, s ezeknek a mestereknek hangját fellelhetjük egyidejűleg egy-egy versében többször is. De idejében megtalálta a maga sajátos hangját. Sohasem volt dogmatikus; azt próbálta megvalósítani a költészetében, amire Bartók Béla törekedett a zenében, a nagy szintézist. Csak azt vette át az avantgardistáktól, ami ma is a legnagyobb értéket jelenti náluk, s ami — éppen az átalakításában és kiteljesedésében — tartós értéket is jelent egyúttal. Most az öseredeti primitivizmushoz, ennek érzelmi kifejező erejéhez való visszatérésre gondolok, melyet megtölt az eszme intellektuel feszültségével, és modern formába önt.