Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - FIGYELŐ - Gály Iván: Megkésett kötet okulással Moyzes Ilona: Osztravai dalok

Geréb dr.-é (269); de Füstmacskássynak (162) és a volt tanár Szarvas Gézának is (303) kikiszalad a száján. — A „kincstári“ tiszti és altiszti stílus szinte minden hivatásbeli képviselője szájából egyformán hangzik. — Egyfajta — nyelvjárásos elemekkel kevert — „me- lós“-sablont szólaltatnak meg a téglagyáriak; de pl. az egyik oldalon álló pártelnök (480) meg a másik oldalt képviselő demagóg Zsof- csik (512) kísértetiesen egyformán. — Már Verának töményen jasszos (415) és a garniszálló portásának mézesmázosan alázatoskodó stílusára is (260) gyanakodni kezdünk ezek után; hogy nemcsak azért maradnak-e egyéniek, mert a típusnak nincs több képviselője a szereplők között!

Rácz Olivér, a nyelvi megoldások művésze, a stílus virtuóza, nyilván el tudja majd dönteni a továbbiakban ezt a „vagy-vagy“-ot is. S talán nem is a szürkítés, az egyszerűsítés, hanem az egyedítés irányába.

De akáhogy is: maga a „Megtudtam, hogy élsz“ magas szintű és szerves építmény. Ha itt-ott váltások, látszólagos törések vannak benne, az sem az írói megformálást jellemzi elsősorban, hanem a kort, amelyet az író épp ezzel tud híven és adekvátan tükrözni;

— és kellő pártossággal, azaz sohasem hagyva kétséget afelől, hogy a nagy történelmi birkózásnak mikor melyik oldalán áll ő maga; és melyik oldalára szeretné állítani műve segítségével olvasóját is.

Megkésett kötet okulássá! Moyzes Ilona: Osztravai dalok

Lapjaink, folyóirataink irodalmi rovataiban már jó néhány éve találkozhatunk időről időre Moyzes Ilona nevével. Néha azt hisszük, hogy a visszhangtalanság elnémítja, de ilyenkor mindig jön egy újabb életjel, híradás tőle. S bár költőnk sohasem figyeltet fel magára ragyogó üstökösként, mégis, jelentkezéseiben van valami, ami számontartásra kötelez. S ez a szokásostól eltérő, irodalmunkban egyedülálló valami nem költészetének hangvétele, formája, érzelmi és gondolati tartalma, hanem téma- választása.

Moyzes Ilona hosszú évekre elszakadt a hazai tájtól, szűkebb pátriájától, gyerekkorának Gö- mörétől, osztozott tehát költőtársai jelentős hányadának sorsában. Viszont ő az egyedüli köztük, aki hosszabb időre csehlakta vidékre, Sziléziába, a „fekete“ Osztravába sodródott anélkül, hogy elszakadt volna a hazai magyar irodalomtól. Ezért volt a figyelem és a várakozás indokolt. Végső soron az érdekelt bennünket, hogy hogyan hat a nyelvi elszigeteltség egy olyan emberre, akinek legfontosabb „termelőeszköze“ éppen a nyelv. S az sem lehet közömbös számunkra, milyen képet fest a költő annak a sok ezer magyarnak életéről, beteljesült és bukott álmairól, akik ebben az idegen világban vertek gyökeret.

Osztravai dalok címmel tavaly megjelent kötete választ ad erre a kérdésre is.

A kötet tartalmi gerince az utolsó, az osztravai ciklus. Ehhez illeszkedik, hol közvetlenül, hol áttételesen, a másik két témakomplexum: a természet- és tájleíró versek, amelyekben a szülőföld, illetve az érzelmiszerelmi önvallomások ciklusa dominál. Egészen természetes, hogy — tekintettel a fenn- tebb említett sajátosságra — tartalmi szempontból elsősorban éppen az osztravai versek kötik le a figyelmünket. Érdemként tudhatjuk be, hogy Moyzes Ilona bár egy pillanatra sem tagadja, sőt ahol csak teheti, hangsúlyozza mindazt, ami a hazai tájhoz fűzi, bensőségesen tud vallani az eléje táruló új világról. Verseiből érezzük, hogy szívéhez nőtt ez a kormos, verejtékszagú város, az emberek, akik kemények és néha nyersek, de erősek és őszinték. Bizonyítani tudja, bár, sajnos, csak ritkán adekvát művészi szinten, hogy a költő éltető forrásaitól távol sem elveszett ember.

Második várakozásunknak viszont már nem tesz eleget. Alig van verse, amely érzékletes módon számot adna az ide szakadt magyarokról, amelyekben megkísérelné felszínre hozni az ezzel kapcsolatos megismerés „szénrétegeit“. Pedig nem egy balladikus hangvételű versének előterében érdekes embersorsok állnak. Igaz viszont, hogy itt helyenként zavarólag hat a kimutatható Bezruč-hatás.

Természet- és tájleíró költeményei sem hoznak sok újat, eltekintve néhány szép, eredeti metaforától (Bölcs ajkukon álom piheg talán

— mint eresz alján alvó madárének — 9. o., vagy: Aratnak. A levegőben — fénydelfinek kergetőznek — 19. o.; vagy: íme, a parthoz soCály Iván