Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - FIGYELŐ - Deme László: írói hangvétel és hangváltás

rongó gyerek. Mint két szerencsétlen ember.“ Ezek a hasonlatok néha már szimbólummá nőnek: a felvillantott kép folytatódik, s már nem is illusztrál pusztán, hanem jelképez. Csak egyet most a közel húszból: „a fájdalom zsibbadt félálomba ringatta, elmerült benne, mint egy jótékony, langyos folyamban, lágy és simogató hullámok ölében sodródott tova, végtelen messzeségekbe. Régen nem látott tájak mellett úszott el, ahonnan hangok és neszek ütötték meg a fülét. . . De aztán váratlanul csend lett, elmerüléssel fenyegető, süket csend, s a torkát már jéghideg, keserű habok kezdték fojtogatni. S akkor egy kéz nyúlt feléje,... most a vergődésen át is tisztán látta: egy asszony fehér keze volt. Gondolkodás nélkül kapott utána ...“

A költői szimbolizáláshoz tartozik az oly gyakori és oly hatásos megszemélyesítés, megelevenítés is. Az író keze nyomán önálló életre kél a Tivadar és Szigorú úr szó- csatájának színhelyéül szolgáló tanterem minden tárgya; de önálló életük, arculatuk, egyéniségük van a lépteknek; a hangnak, az ősznek; majd a kopogó fekete csizmáknak, a bakák verejtékszagának, az ijedten hallgató macskaköveknek, a háborúban feldúlt vadászháznak; s aztán a Széles repülőgépe alatt elsuhanó tájnak; a park bokrainak. — S egészen különös, önálló, érző és lélegző élőlény a Város, melyben „A falak és a kövek szívdobogást kapnak ijedtükben“; amelynek „ez a része nem látszott tudomást venni a totális háborúról“; amely még sokáig „a csodavárás nyugtalan álmát aludta“. A Város, amely ijedten és dermedten hallgat akkor is, amikor pedig utcái hangosak, mert idegen és idegeneké ez a zaj, nem a sajátja; de „az első napok után ideges vállrándítással éledezni kezdett“; azután mégiscsak „hallgat, csóválja a fejét, és nem mozdul“. S amikor végül Hernádi szökve és bujkálva újból a Városig ér — mert hova is térne máshová — „A városnak rossz kedve volt. Épülni szeretett volna, és az utóbbi időben csak rombolták“. — Tivadarnak a Város a Haza szimbóluma is: „a férfi, ott fenn a dombtetőn, ezt a várost nevezte otthonának, és ezért ragaszkodott hozzá“; és: „Fizikai fájdalmat érzett, ha arra gondolt, hogy tavaszai nem köszöntheti többé csendes füttyszóval a Malomárok árnyas vize fölé hajló szomorúfüzeket... és nem nézhet végig a város pihenő utcáinak hunyorgó fényein, amelyek közül az egyik — ezt szilárdan hitte — azért hunyorog, hogy ő mindig és mindenhonnan haza találjon“. (Nyilván szándéktalan, de aligha véletlen apróság: a különben egybeírandó „hazataláljon“ itt különírva áll, mert így benne a „haza“ jobban hangsúlyozható!)

Szűk a „Figyelő“ rovat terjedelme; és szinte kimeríthetetlen bánya a regény egyéb stílusjegyeinek gazdag készlete! Már nem szólhatunk a marékszámra kijegyzett pregnáns kifejező szavakról, találó és szug- gesztív jelzőkről; a hol megkapó, hol sulykoló szó- és mondatismétlésekről; — megannyi engedelmes, készséges, de hű és hatásos szolgálójáról a mondanivalónak.

S már csak kapkodva és elmenőben vethetjük fel az utolsó kérdést: a nyelvi egyé- nítését is. (Talán egyszer, más művel kapcsolatban bővebben is szólhatunk majd róla.)

Az író maga beszél, mint krónikás; de ä dramatizált részekben közvetlenül beszéltet is. S a beszél tetés éppúgy alkalom a jellemzésre és az egyénítésre, mint a többi stíluseszköz. Persze a nyelvi egyénítéssel nem kötelező élni: a ma irodalma elbírja az egyé- nítés nélküli, köznyelvies beszéltetést is; — de azért ajánlatos, mert jó színező eszköz.

De vagy „igen“, vagy „nem“! Mert a kettő között ingoványos terület húzódik: a típusteremtés a beszéltetésben. Ingoványos, mivel a típusteremtés egyfajta sematizálás, amelyben inkább a téma és a kategória szabja meg a beszéltetett szereplő stílusát, mintsem a valóságos egyéniség. Az egyénítésben azt vállalja az író: „így beszél Tóth József, negyvenkét éves, falusi gyökerű, háborút és frontot járt stb. stb. téglagyári munkás“. Az egyénítés hiányával: hogy Tóth József nagyjából olyan ember, mint a többi; egyszerűen csak ember.

— A típusteremtésben azonban valami olyasféle bujkál, hogy „így beszélnek a téglagyári munkások“; s ez túl sok és túl kevés egyszerre!

Nos: Rácz Olivér regényében talán ez a legsebezhetőbb pont. Hogy nem egyéni, hanem tipizált hangnemekkel él a beszélgetésben.

— Van egy romantikus-fellengzős hangneme, amely Tivadar szájából tán stílusos; de Hajnaléból szóban (55) és írásban (112) már kissé furcsa; az istállómesteréből (17) meg Tokáss őrmesteréből (56) pedig semmiképp sem meggyőző. — Ennek emelkedett, felnemesedett rokona az a pregnáns kifejezésekkel, paradoxonokkal élő filozo- fikus-antimilitarista hangütés, amelybe a szerző Tivadaron kívül Paula nővért (310), anyját (317), Juditot is belegyömöszöli (354, 357, 466); sőt a munkásmozgalomnak olyan kevéssé iskolázott képviselőit is, mint Széles (429, 430, 478) és Kofčák (543). (S ráadásul Paula nővér és Kofčák nem is magyarul használják!) — Más oldalról testvér a romantikus hangnemmel egyfajta könnyed, bohémos-diákos beszédmód is. Ez a diákköri barátoké: Juszufé (255),