Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - FIGYELŐ - Deme László: írói hangvétel és hangváltás

A grafikon azt bizonyítja: minden megütött hang végigvonul a regényen; s a hangváltások funkciósak: a téma- és kömyezetváltások követik, megfelelő hűséggel. A tárgyában változatos meseszövésnek méltó kísérőzenét ad a stílus mint sokhúrú hangszer; s az író világosan érzi, hogy mikor melyik húrt kell megpendítenie. Állásfoglalását: szimpátiáját és antipátiáját, megbecsülését és lenézését, mellette vagy vele szemben állását szavainak nemcsak jelentéséből, hanem csengéséből is érezzük; értékelését és ítéleteit nemcsak a tartalom tükrözi, hanem az azt közvetítő forma is.

Rácz Olivér pártos író; bevallottan, határozottan, következetesen és szuggesztíve, minden ízében. Ezt nemcsalk hangvétele s ezt polarizáló sokszori hangváltása mutatja, hanem minden stíluseszköz, amit a kezébe vesz.

Nézzük a pregnáns, párszavas jellemzéseket: nemcsak hordozójukról árulnak el sokat, hanem az írónak velük kapcsolatos (és nekünk elfogadásra sugallt) érzéseiből is. Kényszerűen válogatva a húsznál több kijelölt közül: „Ott láttuk először a századosunkat. Nagyon finom embernek látszott: udvariasan bemutatkozott, néhány szót ejtett fegyelemről, bajtársiasság- ról, aztán egyszerre, minden átmenet nélkül ránk üvöltött: — Szaasz! Gyúzz!“ — A háborúba sodort bakáról viszont: „Előtte kis, bajuszos mókusember kutyagolt, aki a puskája végébe tűzte a kenyérzsákját, aztán átvetette a vállán, és most úgy baktatott ott gondterhelt, mélységesen civil ábrázatával, mintha krumplikapálásból igyekezne haza a mezőről, várható vihar elől“. — A fronton is ellenállásra szervezkedő közkatonáikról: „ott bandukoltak szorosan egymás mellett az úton, két kis kopott baka, akik valami nagyot akartak, pedig olyan szürkék és kicsinyek voltak“. — De a szakaszvezetőről már: „van egy nyilas szakaszvezetőnk. Amolyan Sieg-Heil fenegyerek“. — A zsidó feleségét cserbenhagyó hadnagyról: „Pedig szerethette a berezelt tökfej, mert könnyes volt a szeme“. — Viszont Ibolyról: „derekát két marokkal át lehetett fogni, de a vállát duzzadó gabonazsákok és mázsás férfibánatok ringatására teremtette valami bővérű, jókedvű isten“.

E jellemzésekből gyakran nőnek ki elnevezések is. Az ifjúkor különösen kedveli a játékos névadást — hol állandó nevet szül ez, hol alkalmit —; később inkább egy-egy pregnáns jelző ragad a szereplőn jellemző névként; esetleg a kollektíva által adott jellemnév kerül be a regénybe. — Állandósult, irodalmi reminiszcenciákra támaszkodó név az atyai baráté: ,,Füstmacskássy az igazgatónk volt, mellékfoglalkozására nézve hivatásos és kiérdemesült Krúdy-regényhős, innen kapta a nevét, Tivadar jóvoltából“. — Jellemző erejű név Szigorú tanfelügyelőé, Szürkefej pedellusé (s nem véletlen, hogy az öregből a háborúból hazavezető országúton Szekura bácsi lesz!); s talán nem minden célzás nélkül lett Hajnal épp Hajnal, Tivadar épp Tivadar; s lett Tokáss a családi neve a pohosra hízott őrmesternek.

— De állandó megnevezéssé válnak olyanok is, mint „a bajuszos kis mókusember“, „a bádoggyűjteményes szakaszvezető“. A törzsorvos, akinek „a koponyája olyan kopasz volt, mint egy hámozott keménytojás“ a továbbiakban már „a tojásfejű“ névre hallgat; s a „papagájsárga parolis“ nyilas tisztekből is röviden „papagáj“ lesz. — A kollektív névadás elfogadásaként öröködik meg a cezaromániás munkaszol gála tospótkeret-parancsnokon a „Császár“; a rendőrbesúgóvá avanzsált falubolondján a „Bolond Dönci“; a végén az örökké fütyörésző technikuson a „Füttyös Jan“ elnevezés. — És minden névnek meséje van: története, oka; s ezzel egyben jellemző ereje, érzelemkeltő hatása is.

Külön figyelmet érdemel Rácz Olivér h a- sonlatanyaga, melyben letagadhatatlanul kikandikál a prózaíró mögül a költő. A megszokott prózai hasonlítás ismeretlent ismerttel, belső eseményt külsővel magyaráz; a költői azonban gyakran ismeretlent még ismeretlenebbel, belsőt még belsőbbel. Megint csak tallózva harminc-egynéhányból: a vasárnapi öregúr „Ünnepélyes volt és kimért, akár a század, amelyben született“; — „volt itt (ti. a kórházban) is légiriadó, s ilyenkor a nővérek, mint az elmúlás nagy fehér pillangói, végigsuhogtak a szobákon, és megnyugtató szavakat suttogták az ágyak felé“; — „az alezredes összerezzent és szaporán pislogott. Olyan volt most, mint egy letargikus, öreg mosónő, akinek por ment a szemébe, de nem meri megdörzsölni a lúgos kezével“; — az álmosképű referens „úgy nézett rám, mint akinek egy pajzán kedvű kismacska játszik a nadrágja aljával az asztal alatt, és most nem tudja, illő-e lenyúlni és megcibálni a cica fülét“. — Ezért is hátborzongatóbb aztán, amikor a hasonlat kilép a megszokott körből, s lemeztelenedve végül is puszta definícióvá válik: a vonatra váró emberek „csendesen suttogva ácsorogtak, időnként riadtan körülnéztek, olyanok voltak, mint akik mérhetetlen gondokat hordanak a vállukon, s homlokukra letörölhetetlenül rávésték a szorongó aggodalmat. Olyanok voltaik, mint az üldözött állatok. Mint az emberek a háború ötödik évében.“

— Vagy a búcsúzó szerelmesek Szabó néni konyhájában: „Ügy ültek ott, mint két hajótörött a vihar peremén, mint két elűzött, szó-