Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - FOLYÓIRATSZEMLE - Koncsol László: Magyar vonatkozások a szlovák és cseh sajtóban
folyóiratszemle Koncsol László Magyar vonatkozások a szlovák és cseh sajtóban Nem érdektelen megvizsgálni, hogyan vélekedik egy szlovák költő, egy cseh lapnak adott nyilatkozatában, a csehszlovákiai magyar irodalomról, különösen akkor, ha tudjuk, hogy a nyilatkozó költő egész közeli viszonyban áll a magyar kultúra egészével s így a magyar irodalommal is, a lap pedig egy olyan nemzet felé közvetíti véleményét, amely enyhén szólva hiányosan tájékozott mind az egész, mind a rész viszonyait és kultúráját illetően. Ctibor Štítniekýrôl van szó, ő ez a szlovák költő, a lap pedig a Kultumí tvorba ez évi 11. száma. Štítnický igazán dióhéjban, de találóan elemzi nemzetiségi irodalmunk fejlődését 1919-től egészen napjainkig. Foglalkozik a kialakulás problémáival, az emigránsok tevékenységével, a Tűz és Az Üt jelentőségével és a Sarlóval. Említi Forbáth költészetét, de — kategórikusan — Prágának ítéli őt, Kafkára és Kischre hivatkozva. Igaz, hogy Forbáth költészetét sok szál köti Prágához, szociális tartalma viszont legalább ugyanannyi szállal fűzi Szlovákiához, s így az akkori magyar kisebbséghez is. Ugyanígy vitatható szerintem Štítnický állítása, amikor — szintén kategórikusan — Forbáth líráját a magyar avantgarde csúcsaként értékeli. Ez az ítélet valószínűleg a magyar avantgarde kérdéseinek általános tisztázatlanságából ered, ennek ellenére sem mehetünk el érzéketlenül olyan sajátos, szintetikusan modern magyar életművek mellett, mint a József Attiláé, a még mindig alkotó Kassáké és a kötetről kötetre megújulni képes Illyés Gyuláé. Štítnický később bíráló hangon beszél irodalmunk fordításának hézagos voltáról, s különösen fájlalja — mi is! —, hogy Fábry Zoltán műveit még nem adták ki cseh nyelven. Igaz, tudjuk már (a Piámén -tudósított róla néhány hónappal ezelőtt), hogy rövidesen megjelenik a Československý spisovateľ gondozásában egy Fábry-válogatás, mégis, elsősorban és sürgősen a nemrég megjelent Európa elrablása tartana igényt rá, hogy éppen Prágában, a cseh olvasóközönség számára megjelenjen. Arra a kérdésre, hogyan jellemezné a szlovákiai magyar irodalmat, Štítnický érdekes választ ad, s azt hiszem, teljes mértékben egyetérthetünk vele. A falu-város ellentétről beszél mint legfőbb konfliktusról, amely annál markánsabb, hogy az írók és költők túlnyomó többsége faluról, a szegényparasztságból jött az irodalomba, és műveikből „végtelen nosztalgia és kínzó magány, romantikus érzékenység és rapszodikus indulat árad, de a nagy történelmi sorsforduló passzív megfigyelőinek vagy áldozatainak a depressziója is, amiknek részese akart lenni, de nem lehetett, többnyire nem a saját hibájából. Ha ez a nemzedék, amit olyan tragikusan sújtott a sors, ki tudná fejezni az átélt történelmi drámákat, talán nagy műveket hozhatna létre, amiket senki más nem írhatna meg.“ Ezek után — röviden — az írók helyzetével, fejlődésük feltételeivel foglalkozik, mind szubjektív, mind objektív vonatkozásaiban, és javasolja, hogy alakítsák meg az önálló magyar könyv- és lapkiadót, amely mindenképpen jobb gazdasági és ideológiai feltételeket teremtene irodalmunk és kultúránk fejlődésére és terjesztése számára, itthon és külföldön egyaránt. A Kultúrny život 9. számában Roman Kaliský szlovák publicista az asszimiláció és a nemzetek közti közeledés problémáival foglalkozik. Kaliský igazi közép-európai ember, csupa szenvedély, s különösen törvényszéki riportjaival aratott nálunk szokatlanul nagy sikert az elmúlt években. Elmélkedéseit saját személyes emlékeivel kezdi,, a fasiszta szlovák állam ma már groteszkül ható kolonizációs álmaival, hogy aztán annál józanabbul tekintse át a szaporodással és munkaerő-vándorlással kapcsolatban felmerülő kérdéseket, amennyiben azok a nemzeti létet ilyen vagy olyan vonatkozás-
