Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - DISPUTA - Simándy Pál: Az ember tragédiája álomképeinek értelme

ábrázolását. A színek az egyéni fejlődés szakaszait feltüntető csoportokra tagozódnak, és dinamikusan viszik a végső kifejlet, a megnyugtató megoldás felé. E szakaszok megállapításának, általában a mű egész konstrukciójának figyelembevétele és helyes értelmezése nélkül semmiképpen sem közelíthetjük meg a mű lényegét. Márpedig számos ismertetője éppenséggel az egyes részletek kiragadásával próbálja azt értelmezni.

Madách a Tragédiában önmagát három alakra bontva vetíti ki. Mert csak ezzel a szimbólumrendszerrel tudja adekvát módon költői kifejezésre juttatni lelki válságának összetevőit, illetőleg e válság lefolyását és leküzdését.

Adám, Lucifer, — és bizonyos értelemben Éva is (ez a kérdés külön elemzést igényel!) az ő belső „ikeremberei“. (Mint ahogyan — tapasztalat szerint — több ember él, mozog, gondolkodik, vitázik és ítél mindannyiunkban is.) Adám és Éva az emberi lélek ősi, „első“, vagyis születésünk pillanatától bennünk élő cselekvő emberei. Luciferünk csak később nő fel, és jelentkezik aktív tényezőként. Adám és Éva, — más-más módon ugyan — de mélyen bele vannak ágyazva a természeti lét, az ösztönök világába. Életüket ezek törvényszerűségei mozgatják és vezetik. Gondtalan örömben és gondolattalan egyszerűségben és ártatlanságban telnek napjaik. Életakarat, gyermeki hit és bizalom tölti el őket. Az öntudatlanság édeni boldogsága. („A gyermekkor az értelem álma“ — mondja Rousseau.)

Egy nap azután felbukkan az életükben Lucifer. Ikertársuk, aki a növekedésben (felnövésében) tőlük elmaradt, de most felserdült, és mint az ösztönös lét felgyűlt világossága (Fényhozó!) jelenik meg s vág ceruzát az életükbe. Felébreszti őket a gyermeki lét boldog álmából, megbontja létük addigi harmóniáját. Elindítja bennük az eszmélés, a szellemi nagykorúvá válás folyamatát, amely végül is az Éden elvesztését vonja maga után. Száműzetést a Paradicsom világából. („Gyötrelem öntudatra ébredni, nincs sehol valóságos cél, hitre érdemes“ — panaszolja Szabó Lőrinc, a költő.)

Lucifer fő törekvése, hogy miután ő maga már (Madách kíora fölvilágosodottsága következtében) leszámolt istennel, ikertestvéreit is elszakítsa tőle; ő legyen az Ür felettük, s „világmegváltó“ tervei szolgálatába fogja őket. Azért a Lét új és biztató távlatait állítja eléjük. S miután hetyke és magabiztos fellépésével, szellemi fölényével és „fölvilágoso- dottságával“ elkápráztatja őket, azok az eddigi vezető (Isten) helyett az ő vezetésére bízzák

magukat. („Az Ész az isten, mely minket vezet“ — ezt a Berzsenyi-verssort választja jelmondatául a serdülő Madách.)

A fordulattal új szakasza kezdődik Adám (és Éva) életének. Az istentől elszakadt, régi (gyermeki) hitét elvesztett, öntudatra ébredt ember tájékozódási kísérleteinek hosszú sora. Telve belső küzdelmekkel, leverő csalódásokkal, fel-fellobbanó hitekkel és — szenvedélyes („családi“) vitákkal. Adám — fejlődési fokozatainak megfelelően előbb a maga egyéni életének, majd az emberi nem boldogulásának és haladásának, végül a kozmikus Létnek az értelmét keresi — Lucifer irányításával. Ott egy új tájékozódásban, olyan új lelki és szellemi ökonómiában, melybe — építőfeladattal, a fejlődési dialektika antitéziseként — Lucifer is bele tartozik: megtalálja lelke nyugalmát, új hitét és vigasztalódását. A gyermekkor Édene elveszett számára, viszont rálelt egy új

— Luciferrel bővült — Paradicsomra. A Lucifer által szellemi nagykorúságra juttatott, de Luciferének negatív ösztönzéseit leküzdő és szellemi válságon túlhaladt ember Édenére.

Ez a mű koncepciója. Ennek keretébe illeszkednek bele és abban nyerik el helyes értelmüket az álomképek.

— o —

Az Éden elvesztésének fájdalma, az Eszmélés szomorúsága és az elveszett Édent visszasíró nosztalgia: szinte állandó témája Madách költészetének. Az ember tragédiája lényegében ennek a lírai filozófiai költészetnek a sommá- zása, drámai formába öntése. Csak természetes tehát, hogy a főtéma ebben is az Eszmélés által elindult, majd leküzdött szellemi válság.

Madách — mind a mű kezdetén, mind a végén — mint a válság főmotívumára utal az Eszmélés tényére. Amikor az ösztönösséget, az Eszmélés előtti létet úgy állítja szembe a tudat nyugtalanító és bizonytalan állapotával, mint a biztonság és lelki összhang boldog világát.

Adám már a III. színben panaszkodik Lucifernek: „ígérted a tudást, az ösztön kéjéről lemondtam“. Ugyanott szinte elkeseredetten kiált fel: „Öh miért lökém el / Magamtól azt a gondviseletet / Mit ösztönöm sejtett, de nem becsült / S tudásom óhajt, óh, de hasztalan“. Évából is feltör a keserűség: „Nem így volt ám ez egykor, szebb időben..Az utolsó színben visszatér a vezérmotívum. Adám most már magának az Úrnak panaszolja: „Elvontad tőlem a vezérkezet / Hogy a tudás gyümölcsét ízelelém..

Sőtér István — a Tragédia minden eddigi ismertetőjénél nyomatékosabban — mutat rá Madách költészetének Éden-motívumára. „Ma-