Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Tóth Elemér: 3 lépés előre 2 oldalt
Tóth Elemér oldalt A bőröndöket beadtam a megőrzőbe. Utána még ténferegtem egy kicsit az állomáson. Csak úgy. Ténferegtem. A gyomrom... Majd elmúlik, ez is elmúlik. Az állomás nyüzsgött. Jólesett embereket látnom. Sok embert. Közben arra gondoltam, hogy ezek itt mindannyian nagyon rendes emberek. Bizonyára nagyon rendes emberek. Ezek biztosan... Aztán az jutott az eszembe, hogy le kéne zuhanyozni. Nem, nem... Belülről. Belülrői kéne lezuhanyozni. Kimosni mindent. Az egész három hónapot. Azt hiszem, minden idegszálam külön-külön meg kellene mosni. Hülyeség? De talán segítene. A gyomromban újra éreztem azt a meleg remegést. Bementem a büfébe. — Két deci vodkát — mondtam. A nő úgy nézett rám, mintha rosszul hallana. — Annyit nem adhatok — mondta aztán. — Akkor négy felet. Szó nélkül töltögette ki a féldeciket. — Zuhanyozásra lesz — mondtam, s egymás után felhajtottam a négy felet. A nő rémülten nézett. A mögöttem állók tetszéssel csettintgettek. Csak kint ötlött fel bennem, hogy tulajdonképpen hova is megyek. Hisz voltaképpen nincs is hova mennem. Vissza az állomásra már nem, amoda meg duplán nem. Persze, nem kell megijedni. Egy éjszaka a jég hátán is... Hm. Miközben ezek a gondolatok átvillantak a fejemen, azt hiszem, fütyörészgettem. Persze, hogy fütyörészgettem, hisz tisztán hallottam is. Ez vagyok én. Négy féldeci, és máris fütyörészgetek. Persze. De mindegy. Lassan reggel lesz. Megnéztem az órámat. Fél tizenkettő. Igen, lassan lesz reggel. A cipőm kopogott a köveken. Reggel, reggel — visszhangzott bennem. Aztán már dúdolgattam is a Csao, csao bambino dallamára. — Reggel-eh-ehel, reg-geh-gehel... Igaz, mi is lesz reggel? Semmi. Vagy... Persze. Szólok Ancsinak . . . Persze. A kapus hatkor úgy néz rám, mintha csodát látna. — Sürgős dolgom van — mondom neki magyarázatképpen. A kulcsosszekrényben matatva is vissza-visszafordítja rám a fejét. — Sok a dolgom — mondom neki újra, de legszívesebben rányújtanám a nyelvem. De nem nyújtom rá. Annyira részeg nem vagyok. Különben is a portás hatalom. A szentségit, adja már azt a kulcsot, mert összeesek itt. De ezt is csak magamban mondom, és nem is esek össze. Végre. — Köszönöm — mormolom félszájjal, s már megyek is. Hátamban érzem az öreg elkerekedett, hold szemét. Hat óra. Héttől korábban nem telefonálhatok Annának. Azt hiszem, alszom egy kicsit a fotelban. Biztos, hogy elaludtam. Ja, fél nyolc. Álmodtam? Biztos. Mentem végig a konyhán. Amott van ... látom ... az ajtót. A gyomrom . . . Nagyokat nyelek. Megyek, megyek, lépés előre 2 3
