Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Tóth Elemér: 3 lépés előre 2 oldalt

amott van... tisztán látom. . az ajtót. Ö meg szalad mellettem, és egyre csak hajtogatja: szerettelek, szerettelek, szerettelek... Nagy fekete szeméből a borsónyi könnycseppek színes üveggömbökké válva potyognak a konyha kövére, és millió darabra törnek. „Hazudsz — mondom neki. — Látod, összetörnek ..." A gyomrom forr. Végre az ajtó.

Álmodtam.

A szám büdös, savanyú szagú. Mindjárt ettől fogok hányni. Kiöblögetem vízzel. Aztán iszok is. Üdítő csapvíz. Brr. Ég a pokol.

Leülök az asztalhoz. Tárcsázok.

A vonal végén azonnal jelentkeznek.

Anna. Ki más lehetne. De azért megkérdem.

— Kovács-lakás?

— Igen...

— Ancsi...

— Te, te vagy az? No, de ilyet?! — érezni a hangján, hogy örül és csodálkozik.

— Csodálkozol? — kérdem.

— Hát... Csak nincs valami baj? — ijed meg egyszerre a hangja. Nincs is miért megijednie, de ő már ilyen. Ijedős. Huszonhét éves és ijedős. Gépírónő nálunk.

— Nincs. Olyan nagy baj nincs — mondom. — Csak . ..

— Mi az, hogy csak? Beszélj már! — sürget.

Nagycn nehéz neki erről beszélnem.

— Kéne egy odú — mondom aztán.

— Hogyhogy?

— Otthagytam. Hallod?

A drót végén csend van.

— Már ma éjszaka sem aludtam ott. Hallod?

Csak sokára szólal meg.

— Ennyi?

Nem válaszolok. Leteszi a kagylót.

Megmosdom, aztán visszaülök az asztalomhoz. Körülrakom magam újságokkal, mintha erősen dolgoznék. Szunyókálok. Aztán egyszer csak ... Ő az, mondom magamban.

Benyit.

Azt hiszem, nagyon bágyadtan mosolygok rá.

Ő nem mosolyog.

Elémbe tesz egy cédulát.

Kibontom. Egy cím van rajta.

— Csillag — mondom, s érzem, hogy a hangommal valami baj van, a színével, mert én nem így akartam. — Csillag — mondom —, ezért is kapsz tőlem tíz mogyorós csokit.

Rám néz, a szeme nagyon kerek és nagyon komoly.

— Azt vesz nekem a férjem is — mondja.

Nézünk egymásra, aztán szinte egyszerre kezdünk el kacagni.

A főnöknek azt mondtam, hogy fáj a fogam.

Elengedett.

Anna azt mondta a lakásról, hogy pocsék, de legalább biztos hely. A nagynénjénél. Mindegy. Míg más nem akad, jó lesz.

Kimentem a bőröndökért az állomásra, aztán a bőröndökkel együtt a címre. A hülye fejemet! Azt hittem, beledöglök.

Öregasszony nyit ajtót. Az jut szembe, hogy így az ajtó között állva olyan, mint egy száraz, fekete madár.

— Kovácsné küldött — mondom. — Jónapot kívánok.

Háromszor is végigmér tetőtől talpig, csak aztán szólal meg:

— Anna?

— Igen. Kovácsné.

— Jöjjön beljebb — mondja, aztán kinyitja előttem az ajtót. Ä hangjában van valami erőszakos pattogás.