Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - Simor—Ivanj S.: A humorista halála

— Fél hétkor.

— Busszal?

— Igen.

A humorista hazavitte a konzervet, és bedobta a szemétvödörbe. Látni sem akart többé babot. Este kiment a buszmegállóhoz, és megvárta Annát.

— Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom — kezdte. — Errefelé sétáltam, és megláttam magát.

„Hiszi a pici“ — gondolta a lány, de hangosan ezt mondta:

— Nem alkalmatlankodik. A buszom még úgysem indul.

Aztán elbeszélgettek teljesen ügyefogyott témákról, s megállapították, persze ki-ki magában, hocftr mindenben egyetértenek. Hogy a harmónia tökéletesebb legyen, másnapra találkát beszéltek meg. Anna aztán elment a busszal Piricsénybe, mert oda való, a humorista pedig hazatért lakására, a Chlupatý utca negyvennégy alá, s csak ennyit mondott:

— Bilibül bab.

S ebben a két szóban benne volt a Gül baba minden varázsa, az örökszép Huszka- Tnelódiák, a darumadár, meg a violaszín nyoszolya, meg a hattyúfehér kebel. És benne voltak a rózsák, meg a nagyjelenet, ahogy Gyalántán Csőri a szent öreg szerepében a kertet tönkretette. És benne volt a Lengyel Imre apja mint Mujkó, ahogy a pocakjával átugrott a falon. Ez volt az első operett, amit a humorista látott. Pöttömnyi •gyerek volt akkor, még nem járt iskolába. Évtizedekkel később a „Gábor diák“ című filmet többször is megnézte, annyira a szívéhez nőtt ez a darab.

Elhatározta, hogy ír egy operettet. Igaz, a Nobel-díjasok között aligha van egy is, aki operettet írt volna, de hát hol vagyunk mi még a Nobel-díjtól. Egy kis érzelgősség a szocializmus ügyét sem viszi zátonyra. „Általában kevés bennünk a merész kezdeményezőkészség“ — állapította meg a humorista. — „Meg kell hódítanunk eddig még meghódítatlan területeket. Ilyen például az operett. Hol van az megírva, hogy az operett nem fér bele a szocialista realizmus fogalmába?"

A humorista másnap jókedvűen ébredt. Egész délelőtt az ágyban hevert, terveket forgatott a fejében, s várta a nagy témát. Rájött, hogy nem lehet szűkkeblű, nem skatulyázhatja be magát egyetlen műfajba. Az emberi lélek s az őt körülvevő valóság •olyan sokrétű, hogy az alkotónak szabad teret kell hagyni: használja föl műveiben egyaránt az örömét meg a bánatát, a haragját meg a megbocsátó kedvét, a szeretetét meg a gyűlöletét. „Ezért a lírai daloktól kezdve a legbonyolultabb társadalmi regényekig és lélektani drámákig minden területen tevékenykedni fogok“ — határozta el magát a humorista.

Délben kivette a szemétvödörből a konzervet, megmelegítette és megette. Aztán leült az ágy szélére, és áztatni kezdte a lábát. Tetszett neki a lába, tetszett neki az ágy széle, tetszett a lavór. Tetszett neki Anna, az elárusítónő. Tetszett neki az a két szó, amit tegnap hallott tőle.

— Bilibül bab — mondta hangosan a humorista.

Aztán valamivel gyorsabban, kötőjellel:

— Bilibül-bab.

Aztán kötőjel nélkül, hadarva:

— Bilibülbab.

„Bülbülszavú rózsák két mennyei bokra" — kereste a humorista a nagy témát Aranynál. Aztán eszébe jutott zsenge ifjúsága, amikor a többiek madártejet ettek, meg tortát, ő meg bilin ülve a babot kanalazta.

Aztán eszébe jutott, hogy ez a babkonzerv fene rossz volt. Fölállt a lavórban, s odanyúlt az üres konzervdobozért az asztalra. Megnézte a doboz címkéjén a gyár nevét. Dunaőrs.

„No, ezt tudhattam volna“ — ujjongott föl magában a humorista. — „De majd én megmutatom! Majd írok róluk! Mi az, hogy majd? Most, azonnal! Megvan a nagy téma, a várva várt!“

Aztán eszébe jutott, hogy Betty apja is a gyárban dolgozik.

„Nem, maró szatírát nem írhatok róluk. Pali bácsi, amilyen érzékeny természet, még belehalna. Űgyis gyönge a szíve.“

De oktatómesét talán írhatna erről a témáról. Igen, ez jó lesz: a mesét a gyermekrovat közli, a gyerekek majd fölolvassák az apjuknak, Pali bácsi pedig okul belőle, és