Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - Gál Sándor: Kör

— Gyere — hívott —, menjünk le az osztályra, adok valami orvosságot.

Az osztály az első emeleten volt. Bevettem az orvosságot, de csupán udvariasságból. Nem bíztam abban, hogy segít. Vagy tíz ampullát szedett még elő egy kis faliszekrényből, s a zsebébe rakta.

— Mi van bennük?

— Koffein — mondta. — Egy kicsit rendbe szedem a társaságot.

— Nem volna jobb, ha itt maradnánk?

— Nem. Itt nem lehet. Te is tudod, hogy itt nem lehet...

— Hát sehol sincs olyan hely, ahol fél őráig nyugodtan lehetnénk?

— Nincs... És hidd el, nagyon sajnálom, hogy nincs ...

Ogy mondta ezt, mintha cigarettát kértem volna tőle. Mikor bementünk a szobába, Bódi végigmért, és legyintett.

— Gyerünk aludni... — mondta Ferkó.

— Ráértek — marasztalt Klári.

— Nem megyek sehova — jelentette ki Bódi. Fogta a cipőjét, s az ágy alá dobta. Felrázta Ickát, aki dühösen fordult Bódi felé.

— Mit akarsz?

— Azt nem, amit te szeretnél.

— Honnan tudod, hogy én mit akarok?

— Ugyan, ne játszd itt az apácát!

Összevesztek. Icka bőgni kezdett. Bódi meg

röhögött rajta.

— Ezt nem kellett volna ... — mondta Bó- dinak Karcsi.

— Mit nem kellett volna? Az ilyen libák ne adják előttem a tisztességest.

Nagyon meglepett ez a fordulat. Bódi dühös volt, és részeg. Gátlástalanul szakadtak ki belőle a szavak.

— Menjünk a fenébe már! — mondta Ferkó.

— Nem megyek sehova. Ha ti akartok, menjetek. Én itt maradok — mondta Bódi. — Lefekszem. Értitek?

Levetette a kabátját, a nyakkendőjét is letette, majd az ing következett. Felsőtestét már csak ejjy atlétatrikó fedte. Az inget egy ideig forgatta, majd megállapította, hogy koszos, és ki kell mosni.

— Ne bomolj, Bódi — kérte Ferkó. — Gyere, menjünk aludni! Az inget kimoshatod a szállodában is.

— Nem megyek! Mondtam, hogy nem megyek. Itt mosom ki az inget, és itt fekszem le.

Megengedte, a csapot, és kimosta az inget. Mikor ezzel elkészült, lefeküdt, de előbb maga elé tette a radiátorra az éjjelilámpát. Mikor Ferkó leoltotta a villanyt, Bódi nyomban fel- kattintotta az éjjelilámpát. A helyzet kezdett elviselhetetlenné válni. Az egyik ágyon Bódi

aludt, vagy legalábbis úgy tett, mintha aludna, s másikon Ferkó és Icka helyezkedett el, Karcsi Etával félig az asztal alatt ült egy pokrócon, én meg Klárival a szekrény előtt, a szőnyegen. Csend volt. Nem tudom, mennyi ideig ültünk ebben a némaságban. Kláritól kértem koffeint, és a zsebembe tettem. Nem mozdult semmi, senki; de az a mozdulatlanság csupán a felszínt takarta, látszólagos volta megtévesztett, és meghamisította a valóságot. Mert hazugság volt az egész. Bennem pörgött minden, s magam is része voltam a pörgésnek, és tudom, hogy a többieket is ez a hatalom táncoltatta. Megsemmisültünk benne, s újjászület- tünk, hogy újra megsemmisülhessünk.

Hiszem, hogy a részegségben is vannak világos pillanatok, különben az agyat szorító görcsök szörnyű ereje megölné az embert; s ezek a világos pillanatok egyike cikázhatott végig Bódin, mert felállt, és kijelentette, hogy nem hajlandó tovább egy levegőt szívni az olyan bandával, amilyen közé, nem tudni milyen sajnálatos véletlen folytán, került... Csakhogy az inge még nem száradt meg, s az egyik cipője is eltűnt. A cipő ugyan nemsokára megkerült, de ez a tény mit sem változtatott az ing állapotán. Bódi megoldásként a nedves inget összehajtogatta, és a zsebébe dugta. A nyakkendőt is felkötötte. Mikor felöltözött, szó nélkül elindult. Mi is mentünk. Szédültem, és legszívesebben lefeküdtem volna a földre. Bódi ment elől, egyedül, imbolyogva, de az imbolygása olyan volt, mintha a föld billegne alatta, s nem ő a föld felett. Nem a főbejárat felé tartott. Szén és farakások mellett mentünk utána. Egy vaskapunál álltunk meg, a szanatórium másik oldalán. Ferkó átmászott rajta, s tompa huppanással esett le a másik oldalon. Bódi is megpróbált utánamászni, de a nedves vason megcsúszott a lába, és visszazuhant. Szerencsésen esett. Csak a tenyerét ütötte meg. Klára megtapogatta a sérült helyet.

— Nem tört el — mondta.

— Akkor jól van.

— Csak né örülj! Nemsokára alaposan be fog dagadni.

— Annyi baj legyen! — mondta, és újra megpróbált felkapaszkodni a kerítésre, de Karcsi leszedte.

— Ha ki akarod törni a nyakad, megteheted, csak ne itt a szanatórium udvarán. Az még viccnek is rossz lenne.

Icka és Klára között mentem. Hol az egyikhez, hol a másikhoz ütődtem, s valahogy minden lépés után egyre jobban éreztem, hogy soha nem leszek ilyen közel hozzájuk, s ilyen távol se tőlük, mint ezekben a pillanatokban.